A tizennyolcadik nap

Bocas Del Toro-Panamaváros

A mai posztot Ági írta, de mivel időközben a csapat szétszakadt, Ági már otthon van, egyszerűbb volt, hogy a cikket én raktam ki.

Borult ég, kiadós, nem szűnő esőre ébredés Bocas Del Toro második éjszakája után – szerencsénk van, hogy már korán repülünk Panamavárosba, mert itt ma nemigen lenne napsütés. A 7.50-es géphez idejében érkezünk a szállásunktól csupán pár sarokra lévő reptérre, ki-ki gyalog, ill. a csomagjainkat hordó taxival. A hivatalos felszállási időpontot itt csak megközelítőlegesen veszik figyelembe, nagyon lassú az utasfelvétel (a 18 fős csoportunk után pedig már csak 6-8-an csekkolnak be) és még azt követően is várakozás. Az országon belüli járatoknál 13,6 kg (30 font) a feladható csomag súlyhatára, és minden egyes embert lemérnek kézipoggyászostul is. Nagy átlagban túlteljesítettük a 30 fontot, de az extra poggyászdíjat ad-hoc jelleggel csak a társaság utolsó harmadánál kezdték beszedni. Vicces ez a fajta kiszámíthatatlanság errefelé. És innivalót fel lehet vinni a kézipoggyászban, a biztonsági személyzet csak megszaglássza a félig teli ásványvizes palackot :)

Másfél óra repülés kis légcsavaros géppel, meglepően még snack is volt, illetve kiemelném a spanyol nyelvű fedélzeti magazint, ami bár tartalmilag hozta a szokásos elemeket (luxuscikk/hotel/gasztro/program-reklámok, helyi turizmust népszerűsítő cikkek stb), képileg néha nagyon vicces színvonalt mutatott, pl. látványosan félig-retusált (csak arc, egyéb bőrfelület nem) egészoldalas kép, látványosan pixelesre sikerült, minimális felbontású fotó stb. DJ mellett (aki helyi tapasztalataink szerint túl sokat beszél zene közben és félpercenként átkeveri a ritmusilag sem passzoló számokat) kiadványszerkesztőt is lehetne importálni ebbe az országba.

Panama City két reptere közül a helyi és regionális járatok által használt Albrook-ra érkezünk, ami  viszonylag benn van a városban, közel a Csatorna bejáratához és a látványos „Bridge of the Americas”, azaz a két amerikai kontinenst összekötő hídhoz; jól lehetett látni a Csatornánál átrakododott/rakodásra váró óriási konténerhasábok színes kupacait, az átrakodó óriásdarukat, egy olajfinomítót, az Albrook pláza színes épületeit és távolabb Panama felhőkarcolóit is. A reptéri csomagkiadás is vicces, a helyi pakolószemélyzet (2 fő) személyesen veti össze a bőrönd és a kezedben levő cetli sorszámát és adja ki a csomagot, alighogy beléptünk a reptér épületébe, 20 méterre a géptől. Meleg, fülledt, ragyogó napsütéses időnk van, szerencsére.

Túravezető János megalkuszik a taxisokkal a reptér előtt, és autónként 6 dollárért bevisznek minket csomagostul a szállodánkig, néha nem csukódó csomagtartókkal, de kivétel nélkül lepukkant, egységesen sárga színű autókkal. Sok az óriásplakát, az eddigieknél jóval szárazabb a táj, a távolban megint látjuk a város felhőkarcolóit (Közép-Amerika Manhattenének is hívják), elmegyünk az elég durván kinéző gettónegyed 3 emeletes panelépületei mellett, látunk egyenruhás rendőrnőket forgalomirányítani, akik miatt sofőrünk lázasan biztonsági övet köt és nekünk is szól, hogy kössünk – ja, hogy nincs mibe, mert nincs kapocs az ülésen, nem baj, csak tegyünk úgy, mintha.

Hotel Benidorm, Avenida Peru de Machetaca, ezt az utazás végére álmunkból felkeltve is fújjuk túravezetői kérésre, kell is, mert viszonylag sok szabad program vagy hazataxizás következik ittlétünk alatt. Szobakiosztás, lepakolás, fél óra múlva indulás a Csatornához együttesen, tömegközlekedéssel.

A hoteltől 10 méterre egy viszonylag forgalmas, így hangos utca, késő éjszakáig és kora reggeltől tele tülkölő, beépítetten hangosan fékező buszokkal. Tömeg, vasárnap délelőtti (mérsékelt) nyüzsgés, sok a néger (bocs, afroamerikai - a szerk.), páremeletes áruházak, páremeletes lepukkant tömbházak, gidres-gödrös járda. János int, hogy fotózni csak gyorsan és fényképezőt azonnal elrakni utána; és a forgalmas utca másik felével, a gettónegyeddel soha senki semmikor ne próbálkozzon, még csoportosan sem. Aztán persze itt tartózkodásunk alatt beleszoktunk a helyi viszonyokba, lehetett fényképezővel mászkálni, még éjjel is, és semmi gond nem volt (a gettónegyedet persze kihagytuk), de valóban az eddigiektől eltérő élet van itt.

A tömegközlekedés kétféle busztípust takar: a hagyományos, amerikai iskolabuszokból egyedi-csicsásra átfestett és giccsesre díszített régi és az 1-2 éve bevezetett új, szinte hangtalan, légkondis buszokat, amik feltöltőkártyásak, nem bömböl bennük a karibi zene és nincs minden megállóban leugró buszrainvitáló személyzet (fontos versenytényezők az autentikus buszok között is!), nem egymás nyakában ülnek az emberek, nincs az a karibi fíling, mint a régiekben, (és senki nem árul rajta fogkefét :) - a szerk.). Állítólag sokan nem is akarják használni az újakat, ill. kérdéses, hogy le lesz-e minden busz cserélve vagy meghagyják a régieket, amit annyian használnak és olcsóbb is. A régi típusú buszok egyébként koncesszióban vannak, valaki megvesz egyet/párat, azt továbbadhatja bérbe üzemeltetni, és az üzemeltető is gyakran sofőröket fogad vezetni. Na ezért tömik tele ezeket emberrel :)

Fogunk helyi autentikus buszt, amivel vállalható embersűrűséggel gyorsan eljutunk egy nagyobb buszpályaudvarra az Albrook plázához, majd 20 perc buszra sorbanállást / kajavásárlást követően feltuszakoljuk magunkat egy újabb régi típusú buszra. A tömöttsége már akkor vicces volt, amikor felszálltunk (az egyik oldalon kétüléses soron hármasával, másik oldalon másfél üléses soron kettesével ültek az emberek), és még a csoportunk 70%-ának jutott ülőhely. Aztán végül még annyian szálltak fel (40-en legalább), hogy mindegyikünk ült, és a középső folyosón kétsorban álltak az emberek, s amikor elölről már nem lehetett felszállni, kinyitották az ajtót a busz leghátulján, és még vagy 10 ember felfurakodott. Így esett, hogy a helyi sokszínű lakosság közé ékelődve, feketékkel, meszticekkel-mulattokkal-zámbókkal, népviseletes kuna indiánokkal és másfajta népviseletes másik indiánokkal, gügyögő gyerekekkel, jobban és kevésbé izzadókkal, hiányos fogúakkal és dúskeblűekkel rázkódtunk el a Miraflores-i zsilipekig, bömbölő karibi ritmusok kíséretében. Ugyanezt a zenét otthon egy flancos vízparti szórakozóhelyen hallanánk nyári estén, itt pedig az alsóbb néprétegek heringszerű zötykölődéséhez szolgál aláfestésül. Tudnak élni :).

A fél órás út 35 cent (<80 Ft) a Miraflores-i zsilipekig, ami a Csatorna Panamai-öböl (Csendes-Óceán) felőli végétől kb. 4-5 km-re fekszik. Fizetni az útért mindig a végén kell, már leszállás után (ha pl. hátul szállsz le, előremész, felszállsz a sofőrhöz a 35 centeddel).

Nagyon meleg, száraz a levegő, tűz a délkörüli nap, 500 méter gyaloglás. A Miraflores-i zsilip épülete teli turistákkal, a hajók átemelésének megszemlélése mellett lehet itt látni egy 20 perces filmet a csatorna jövőjéről (már aki nem alussza át), ill. egy 3 mínusz egy emeletes múzeumot a csatorna múltjáról: egy emelet a 20. század eleji építésről és ajándékbolt (brand manager pozíció is gyengélkedik, nem túl szofisztikáltak a tárgyak), egy emelet a Csatorna középső vidékének (ma nemzeti park) érintetlen élővilágáról, illetve egy emelet, ami elnézésüket kérjük, de jelenleg átalakítás alatt van, magáról a csatorna technikai működéséről. Szerencsére van prospektus, ill. a mozi is segít megfejteni a mérnöki csodát. Van egy VIP lounge is a legfelső szinten, ahol a németek svédasztaloznak, a magyarok meg fotózzák/videózzák a zsilipezést.

Néhány információ a Csatornáról, remélhetőleg kevés pontatlansággal, részben a kapott prospektusokból táplálkozva:

• A Csatorna egy 80 km hosszú vízrendszer, ami kb. 40 km hosszan terül el légvonalban (ennyi a két óceán távolsága a földnyelven), részben természetes vízgyűjtők révén (kis folyók medrében, ill. azok felduzzasztásával), részben emberi kéz munkájával ásott árkok, felrobbantott hegyek eredményeképp.
• Az egészet már a spanyolok is kitalálták a 16. sz. elején (vajon van ennek köze a spanyol viasz kifejezéshez??)
• A franciák a Szuezi-csatorna sikeres megépítését követően 1880 környékén kezdtek neki, de gondjuk volt az földcsuszamlásos tereppel, omladozó, esős hegyekkel, dzsungellel, s elfogyott a pénzük és gyakorlatilag a munkásaik is – több tízezren haltak meg maláriában, sárgalázban és Dengue-lázban, mert nem jöttek rá, hogy e kórokat a szúnyogok terjesztik. Mellesleg ők tengerszintnyire akarták mélyíteni a terepet a csatorna teljes hosszán... 
• Található a neten egy viccesen-magyar leírás erről az időről: itt (legfelül kattintva egyéb nyelveken is lehet olvasni, remélhetőleg több szerencsével:)
• Panama függetlenségének 1903-as kikiáltását követően az USA-val megegyezve kezdtek neki újra az építkezésnek USA-vezetéssel, óriási szúnyogirtó kampánnyal és kinin-koktélokkal, extra gépparkkal, emberi erő helyett vonattal vontatva a szétszabdalt hegyek törmelékét. A fő lelemény mégis az volt, hogy nem a tengerszintig mélyítik a terepet, hanem középen felduzzasztják a folyókat egy óriási egybefüggő vízfelületté, és zsilipelnek. Össz. 200 millió köbméter anyagot mozgattak meg. Az USA végül 1914-ben átadta a csatornát, cserébe 1999-ig (!) üzemeltette azt. 2000 óta egy külön panamai kormányhivatal/hatóság üzemelteti. 1963 óta éjjel-nappal üzemel, fluoreszkáló világítással. Az építés egy különleges multikulti kaland lehetett a világ minden részéről, 97 országból idesereglő munkásoknak (szinte egy Erasmus:) – jó látni a korabeli fotókon a sokféle arcvonást, köztük közép-európaiakat is.
• Több mint 1 millió hajó haladt már át rajta; az átkelési díj súlytól függ. A legolcsóbb átkelés 36 cent volt egy úszó által, a legdrágább kb. 400 000 dollár (~80 MFt). A kisebb hajók a zsilipek előtt gyülekezve várják össze az egy átemeléshez szükséges kritikus létszámot. Évente több mint 14 000 hajó kel át.
• Az útvonal: Karib-tenger – Gatun-zsilip – Gatun-tó – Culebra hágó (itt kellett átvágni a hegyet kemény emberi munkával) – Pedro Miguel-zsilip – Miraflores-tó – Miraflores-zsilip – Csendes-óceán.
• Kétsávos zsiliprendszer mozgatja a vízszintet, az óceánról 26 métert emelve a közbenső Gatun-tó szintjéig, majd kb. ugyanennyit süllyesztve a másik óceán szintjére. Összesen 3 zsilip van: Gatun, Pedro Miguel és Milaflores. Az átemeléshez használt víztömeget a Gatun-tó természetes utánpótlású vizéből nyerik (elég komoly a vízgyűjtő területe), és a zsilipek mellé épített medencékben osztják el újrafelhasználásra a következő zsilipeléshez.
• A zsilipeknél kétoldalt automata vonatok futnak a hajó be- és kifutásakor, amelyek biztosítják a minimális távolságot a hajófal és a zsilipfal között, így se a hajó, se a zsilip nem sérül.
• A Csatorna csak a „panamax” méretű (max. 32 m széles, 294 m hosszú) hajókat képes befogadni, ami kezd ciki lenni, így bővíteni kell a zsilipeket egy harmadik vízsávval, ami „pospanamax” méretet (49 m széles, 366 m hosszú) is át tud majd engedni. Emellett mélyíteni kell az óceáni kijáratokat, szélesíteni és mélyíteni a Gatun-tó navigációs sávját, emelni vízszintjét, mélyíteni a Culebra hágót, új 6 km-es csendes-óceáni bevezetőt építeni két külön helyett egyetlen zsilippel. 2014-re, a 100 éves évfordulóra tervezik befejezni a bővítést, amiben az orosz és egyesült arab emirátusoki ellenérdekek is sürgetik őket – egy nicaraguai hasonló építmény, amiben a két nagyhatalom gondolkodik, megtörné a panamaiak jól jövedelmező panamáját :)
• Egy egyszerre átvihető, 10 000 konténernyi hajórakomány 18 db 8000 lábnyi (kb. 2,4 km-es) vonatnyi vagy 5800 kamionnyi vagy 570 Boeing 747-es repülőnyi rakományt jelent.
• 9500 fős személyzet dolgozik a Csatornánál (bár ez az eddigi tapasztalatok szerint nem jelent semmit, ill. nem mérhető európai mércével) 

Fél 3-ra végzünk Mirafloresszel, összegyűlik n létszámú csapatunk, János szerez valahonnan egy n-2 férőhelyes mikrobuszt, amibe bepréselődünk, és visszaautózunk, Albrook plázánál kiszáll a társaság egy része enni-szétnézni, a többiek visszamennek a hotelbe, 3 óra szabad program. A pláza vicces, óriási tömeg, az étkezőrész közepén egy francia típusú vásári körhintával, és nem lehet 4 fős szabad asztalt találni. 

Gyorséttermi babosrizs, szétnézés, aztán hazataxizás. Késődélután a csoporttal egyórás kis séta a tengerpartig, ami a szállástól 3 tömbnyire, azaz párszáz méterre van. Csökken a nyüzsgő fekete tömeg, autószerelő műhely, útszéli kaja- és zöldségárusok, első rendszám nélküli autók, Latin-Amerika állítólag egyetlen mecsetje, s a parti sétány előtt egy felhőkarcoló, egy 2x3 sávos sztrádaátkelés, ahonnan már teljes egészében látni a part mentén kilométereken át elnyúló felhőkarcolókat; és kis park a sztráda és a sétány közt szintén hosszan elnyúlva. A sétányon túl derékig érő fal (párkány), amire nem lehet felülni, mert hirtelen ott terem egy egyenruhás alak és leparancsol, majd kövek és a tenger. Balra felhőkarcolók, jobbra halpiac és óváros. Balra indulunk, a sétányon gördeszkáznak, futnak, bicikliznek a helyiek (futókat legutoljára Costa Rica civilizáltabb részein láttunk, nyugati turisták lehettek). Egyenként engedve a kísértésnek és az eü-veszélyeknek végül majdnem mindenki megkóstolja a jégtömbből frissen reszelt jégkását. Jó üzletet csinálhattunk a bódés árusnak, de hiába vicceskedtünk vele, hogy akkor akár már be is csukhat mára, még kiszolgált másokat is utánunk, nem igazi közép-amerikai:) (János tapasztalatai alapján pénzzel nem lehet motiválni a közép-amerikaiakat; ha valaki eleget keresett aznapra, hajlamos becsukni a boltot; esetleg még akkor is, ha nem keresett eleget, csak nincs kedve csinálni.)

Séta után fél óra szabadprogram, ami lehet újabb szieszta a hotelben, esetleg további sétafika, újabb kínai tulajdonú abc-ben víz- és kekszkészletek feltöltése, illetve a hangokat követve egy nagy parkban a helyi 50-60 fős, főleg fekete fiatalság vasárnap délutáni programjának átélése: Dobos és trombitás huszonéves fiúk örömzenélnek sorba állva, néhány lány majorettet gyakorol hozzá – észlelhetően a dobosok viszik a prímet dallamban, koreográfiában (ütőpergetés, dob-dobálás), összeszokottságban, létszámban; a trombitások be-bekapcsolódnak, nagyon jól hangzik az egész. 20 percet bámuljuk őket, nem hagyják abba, csak jönnek az újabb zenészek, lepacsiznak a „karmesterrel” és beállnak ütni/fújni. Szuper.

Este közös vacsi egy közeli olcsó és jó spanyolos étteremben, ami a Benidorm-tulaj egy másik hotelének az étterme. A csoport egy részének, aki nem jön tovább a San Blas szigetekre holnap korareggel, ez búcsúvacsi is. Ötüktől elbúcsúzunk, illetve a vacsora másik érdekessége Alex, a helyi, olasz felmenőkkel bíró ingatlanbizniszben utazó srác, János túravezetőnk helyi ismerőse-barátja. Az ingatlanpiacról annyit, hogy 2009-ben még nem, csak 2010-ben lassult, és mostanság főleg venezuelaiak vesznek tömegesen ingatlanokat, az ottani politikai helyzet miatt. (Ez összevág azzal is, amit János a túra elején említett, h Kolumbiába szívesen, de Venezuelába nem vezetne csoportot biztonsági okokból). Egy másik érdekesség, hogy a rengeteg felhőkarcoló között van természetesen kereskedelmi célú ingatlan, de sok magánlakás is.

A vacsora további érdekességeként a Sopa de Mariscot tudom még megemlíteni, kitűnőre sikerült, igaz, még mindig csak a vizes verzió, és János szerint a tejes a tuti.

Aztán igazán fáradtan vissza a hotelbe, ma már vagy negyedszer, kis szieszta után páran tengerparti sétányoznak, mások vicces-giccses bömbölőzenés buszokat próbálnak fényképezgetni, amelyek este még különféleképp ki is vannak világítva és még intenzívebben invitál fel rá az invitálószemélyzet. Amikor rosszabb irányba indulunk fényképezőkkel a kezünkben, a szembejövő helyiek jóindulatúan fejcsóválva jelzik, hogy erre vagy arra ne menj tovább ilyen cuccokkal.

Este még összepakolás 3 napnyi cuccot, ami szerencsére főleg fürdőruha; a nagybőröndök a hotelben maradnak, ide térünk vissza 4 nap múlva. Az alváshoz nyitott ablak kell (légkondi is van, aki bírja), kissé zajos az utcai forgalom, és keveset alszunk, mert még sötétben indulunk bérelt régi típusú, zöld színben világító, giccses buszunkkal északkeleti irányba, a kuna (ill. guna, mióta 2011-ben elfogadta a panamai parlament, hogy ez egy másik betű) indiánok kis ékszerdoboz szigeteire. Juhééé!