Panama - USA

A panamai utazás is több szakaszból állt. Először busszal mentünk a tengerig:

Nagyobb térképre váltás

Onnan aztán hajóval Bocas del Toroba. Innen két nappal később repültünk Panamavárosba. Onnan ismét busszal:

Nagyobb térképre váltás

Majd ismét hajóval a San Blas szigetekre, s onnan vissza, végül terepjárókkal vissza a fertőbe. :) (Ez utóbbi nem tervezhető Google maps-szel, mert úttalan utakon jártunk.) Néhány nappal később innen repültünk a jenkik földjére.

A huszonnegyedik nap

Vissza a nyugati civilizációba

Utazásunk közép-amerikai megfeszített tempójú szakasza az előző nap véget ért, de ezen a napon még egyszer utoljára (legalábbis aznap hajnalban még azt reméltem) kora hajnalban keltünk, hogy kitaxizzunk a reptérre. A checkin automata és a checkin kislány egyesült erővel harmadikra sikeresen beolvasta Koppány kékfedeles útlevelét is, így sikeresen bejutottunk a már ismerős panamai reptérre. Mivel az úti cél az Egyesült Államok volt, ezért beszállás előtt még egy utolsó csomagellenőrzésen és motozáson is át kellett esnünk, de futószalag és röntgengépek nélkül, csak két marcona amerikai egyenruhás töltött galamb és két összecsukható horgászasztal várt közvetlenül a kapuknál. Sikeresen feljutottunk, várt a törzshelyünk az extra lábhelyes vészkijárati üléssornál (ez volt a harmadik Copa Americás járatunk, mindháromszor itt ültünk). A nettó háromórás repülőutunkat meghosszabbította egy órával, hogy időközben Miami már átállt nyári időszámításra.

Miami repülőtere egyből olyan élményekkel várt, amikben már három hete nem volt részünk. Néhány napja még egy trópusi szigeten strandoltunk, most meg ingerszegény szürke üres folyosókon sietünk a mozgójárdán, sorban állunk, hogy újból levegyék az ujjlenyomatunkat, várakozunk a poggyászunkra. A belépés után első utunk az autóbérlő cég magasvasúttal megközelíthető irodájába vezetett, ahol átvettük a bérelt autót és a navigációs rendszert (így visszanézve, ezek nélkül már-már elképzelhetetlen itt boldogulni).

Innen célba vettük a szállásunkat, és helyi életstílushoz való gyors akklimatizálódást elősegítendő útközben beugrottunk az ország legnevesebb gyorséttermébe egy sztékburgerre és wifivadászatra. A szállásunk ezúttal nem Miamiban, hanem egy közeli kisvárosban, Westonban volt, és nem egy hagyományos hotelben, hanem egy üdülési jogokat értékesítő cég apartmanjában. Ez azt is jelentette, hogy mire bejelentkeztünk a szállásra, addigra már fel is írtak minket egy VIP reggelire, és ajándék hitelkártyára, és beszedtek tőlünk egy húszast, hogy meg ne gondoljuk magunkat. A szobánkkal még nem voltak kész, mire odaértünk, de már megvolt a környék térképe, így mentünk egy kört a környéken. Most leírhatnám, hogy Weston teljesen más, mint otthon bármi, minden sokkal nagyobb, gyalog értelmetlen bárhova elindulni, de csak olyan dolgokat írnék, ami nagyjából ugyanígy igaz az egész országra, legalábbis amit eddig láttam belőle.

A nap hátralévő részét nem is írom le, nem volt semmi izgalmas. Írok inkább valami másról, úgysincs más dolgom, épp a kocsiban ülök, a GPS-es csaj utoljára azt mondta, hogy „Menj tovább 105 mérföldet” (mindezt este 11-kor, és a fordulás után is volt még több mint 70 mérföld - a szerk.) Láttunk például hangyákat, amik sokkal aranyosabbak, mint otthon. Az otthoniak nem tudom, mit esznek, legfeljebb néha kis morzsákat cipelnek, Közép-Amerika viszont tele van levélvágó hangyákkal, amik sokkal látványosabban intézik a táplálkozást. Kiszemelnek maguknak egy fát vagy bokrot, lukakat rágnak a levelekbe, és hazaszállítják a királynőnek a levéldarabkákat. Mindezt olyan komolyan csinálják, hogy a lelegelt bokor és a fészek között néha 15 centi széles hangyasztrádát taposnak. A kiválasztott növény néha a fészküktől fél méterre van, néha viszont jóval messzebb, a földtől harmincméternyi magasságban függőhídtól karnyújtásnyira is láttam hangyákat sorban vonulni. A széles kitaposott út és a hátukon cipelt óriási levéldarabkák miatt sokkal könnyebb is őket észrevenni. A levél egyébként azért kell nekik a fészekbe, mert nő rajta valami gomba, ami egyrészt melegen tartja a lakást, másrészt meg azt eszik a kishangyák.

Szóval elhagytuk Közép-Amerikát, elfoglaltuk a szállásunkat azzal a megnyugtató tudattal, hogy most végre nem kell majd egy-két nap után újból visszapakolni mindent a bőröndökbe, és elkezdődött a túra utolsó hete Miamiban.

A kilátás az ablakunkból:

A huszonharmadik nap

Miután előző nap az Eupolisz csoport többségétől búcsút vettünk (kora reggel indult a gépük haza, így hatan maradtunk összesen), immáron a túravezetőnk nélkül, de az ő tanácsait követve magunk szerveztük meg az utolsó Panamavárosbeli napunkat. Reggeli után leintettünk két taxit - mivel egyben nem fertünk el hatan - és két órás városnézésre indultunk.

Első állomás a "Puente de las Americas" híd, amely összeköti Észak- és Dél-Amerikát. A híd északi felén álltunk meg, mert ott alakították ki a "Mirrador"-t (kilátót), és ott található a "Monumentos de Chino" a panamaiak és a kínaiak között fennálló barátság 150. évfordulójara emelt emlékmű. Csaba a helyszínre érkezve átvette a túravezetői szerepkört, és miután gyorsolvasással megtudta mi áll a magyarázó táblákon, rögtönzött előadást tartott a hely tudnivalóiról és felhívta figyelmünket az elénk táruló pazar kilátásra :)

Ismét taxiba pattanva Balboa felé vettük útunkat, hogy megnézzük az "Administration de Canal", azaz a Panama-csatorna Igazgatóságot. Ezen a helyen koordinálják a csatorna teljes szakaszának, így a három duzzasztónak (Gatun, Miraflores, Pedro Miguel) is a működését. Az épületet egy park veszi körül, így érkezésünkkor a parkolóban rögtön láttunk egy ránézésre "mókusnyúlnak" kinéző állatot, az agutit. Miután elszökdécselt előlünk, megszemléltük a csatornát tervező főmérnők George Wasington Goethals emlékoszlopát, majd bementünk az igazgatóságra, ahol csak egy kupolaterem volt látógatható, a többi részen érdemi irodai munkát végeznek, ezért viszonylag rövid idő alatt megnéztük a termen körbefutó falfestményeket, amelyek a csatornaépítés megfeszített munkafázisait ábrázolták. Ezt követően tovább álltunk, hogy taxinkkal felkapaszkodjunk Ancon dombjára, amely egy nemzeti park része, ezért számos állat élőhelye, és a tetejéről magaságánál fogva körpanoráma nyílik a városra. A kilátás megcsodálása mellett beszédbe elegyedtünk egy amerikai hölggyel, aki campingszékén ülve éppen a város felett köröző keselyűket számlálta önkéntesként.

A délelőtti városnézést a halpiacon zártuk, ahol irigykedve néztem a különféle halakkal és tengeri herkentyűkkel roskadásig megpakolt standokat. De jó volna, ha Budapesten is ekkora választék lehetne friss tengeri lényekből! Na de ez csak álmodozás, hiszen tenger híján ez nem lehetséges. Kihasználva a hely kínálta lehetőséget, letelepedtünk egy ceviche-zőnél, és kis pohárkányi adagokban végigkostólgattuk a kínálatot. Aki nem tudná, mi az a ceviche, annak elmondom, hogy ez egy ecetes, hagymás, zöldséges páclében érlelt nyers tengeri halakból és herkentyűkből álló mix. Készülhet egy vagy többféle herkentyűből, és a páclé ízesítése és állaga is változó. Talán leginkább a ruszlihoz lehetne hasolítani, de annál sokkal lágyabb és finomabb, nem olyan savanyú és ecetes, sokkal inkább tud érvényesülni az egyes tengeri kütyük íze.

A piacról a tengerparti sétányon hazasétáltunk, majd búcsút vettünk Ágitól, akinek kora délután indult a repülőgépe haza, majd szabadfoglalkozás következett. Kis csapatunk egy része vásárlásba kezdett, mi pedig Csabával elhatároztuk, hogy megnézzük Panama Viejo városrészt, amelyet olyan romok  tarkítanak, mint Budapesten az Amphiteatrum romjai. Hosszas keresgélés után rátaláltunk a megfelelő buszra, amely a célunk felé haladt, és több mint egyórás zötykölődés és városnézés után megérkeztünk a városrész nevét viselő végállomáshoz, azonban a buszból menet közben elszórtan látott romokból itt semmi sem látszott közel s távol sem, maga a környék kinézete pedig nem csábított sétára, ezért úgy döntöttünk, hogy felszállunk egy visszafelé menő buszra, és menet közben próbálunk fotókat készíteni a romokról. Nem jó buszra szálltunk azonban, így egy teljesen ismeretlen és szegény városrészbe jutottunk. Nem volt ezzel semmi gond, mert legálabb egy újabb negyedét ismerhettük meg a városnak, csak épp át kellett szállnunk menet közben, hogy végre a helyes irányba kerüljünk (és ez azért helyismeret és nyelvtudás nélkül izgalmas tud lenni), ráadásul nem azon az útvonalon jutottunk vissza a szállónkig, amely mentén a romok voltak, ezért képeket nem tudtunk róluk készíteni. Sebaj, így is időben érkeztünk meg ahhoz, hogy a túravezetőnkkel elmehessük vacsorázni, amelynek helyszíne ezúttal egy útmenti mozgóbódé-kolbászozó volt, ahol tényleg az úttestre logó sütödéből kínálták az előttünk megsütött kolbászokat, húsokat, tortillakat a kolumbiai származású eladók.

A hús és a köret finom volt, a kolbász azonban senkinek nem ízlett, a hely azonban emlékezetes marad számunkra, mint ahogyan maga az egész város a buszaival, a felhőkarcolóival, a különféle városnegyedeivel és a megannyi érdekes, kissé flegma de mégis barátságos lakóival. Tényleg érdemes megismerni Panamavárost! Vacsora után már csak összepakolásra futotta időnkből, mert másnap reggel korán kellett indulnunk a repülőtérre, hogy Miamiba jutva megkezdjük nyaralásunk utolsó USA beli szakaszát.

Hogyan ne másszunk kókuszpálmára

video by András J.

A huszonkettedik nap

Az alábbi posztot PD (Dávid) írta.

Elérkezett a közös út utolsó napja. Reggel még a gyönyörű karibi szigetünkön ébredtünk, de már nem volt idő sem gyönyörködni, sem fürdeni, mert újabb hosszú út állt előttünk. Kezdésképpen ismét csónakba szálltunk, az oda útból tanulva előre kértünk nagy nejlonokat, hogy ne alsógatyáig/bugyiig átázva érkezzünk meg a dzsippekhez. A műanyag pajzsok jól funkcionáltak, így mindenki lényegében szárazon érkezett meg. A kikötő már nem a tengeren volt, hanem egy folyón, aminek a torkolatához érve igazából senki nem volt biztos benne, hogy nem kell kiszállni és megtolni a hajót. Ugyanis a tengerben a folyó kisebb szigeteket-zátonyokat épített, amik körül nagyon sekély volt a víz, olyannyira, hogy még a kunák kenujai is csak óvatosan közlekedtek. Végül megúsztuk a dolgot és lassan pöfögve beértünk a folyóhoz, ahol azonban szintén tartanunk kellett a gyökkettes tempót, nehogy fennakadjunk. Így legalább utoljára megfigyelhettünk még néhány állatot és a mellettünk elhaladó kuna csónakokat.

A kikötőbe érve két dzsipbe szuszakoltuk magunkat, a négy órás út viszonylagosan kényelmesnek ígérkezett.  Túravezetőnk azonban nem csak az állatok nagy barátja, hanem a pórul járt embereken is előszeretettel segít, így egy argentin párt is beszervezett a két autóba. Történt ugyanis, hogy nem jött értük a megbeszélt autó, a repülőgépük viszont még kora délután indult Panamavárosból. A probléma mindössze annyi volt velük, azon túl, hogy így minden autóban már a gyárilag tervezettnél 2-vel több ember ült, hogy úgy néztek ki, mint két hajótörött ősember… Konkrétan torzonborz haj és szakáll. A legmeglepőbb az volt, hogy a srác útlevelébe beleláttunk és a képről egy jólfésült, jóvágású fiatalember köszönt vissza, nem egy hajléktalan. :) Koppány próbált is beszélgetést kezdeményezni vele, de végül közös felkiáltással ezt inkább hanyagoltuk, mert a borotva mellett a fogkeféjével is durván összeveszett újdonsült útitársunk.

Az út minden képzeletünket felülmúlta, ilyen kacskaringós, meredek-lejtős úttal még sosem találkoztam. Pár éve építették, így az aszfaltcsík jó állapotban volt, az alapozás azonban hiányos volt, mert volt, ahol teljesen alámosta a víz. Bár én kifejezetten élveztem az utat, egyik nagyobb termetű útitársunk bizony nem bírta a meleg-kanyargás-kevéslábhely kombinációja okozta megpróbáltatásokat és pont az országútra csatlakozásnál megállásért és könyörületért kiáltott. A könyörületet meg is kapta, a királyi pozícióban utazó másik tekintélyes útitárstól, bár az út hátralévő szakaszában sem sok hangját hallottuk.

Panamavárosban jól ismert szállodánkban szerencsére új szobákat kaptunk, gyors zuhanyt követően indult a városnézés. Ezúttal az óvárosba indultunk a tengerparton. Ez a város talán legszebb része, a régi házakat kívülről eredeti formájukban állítják helyre, belülről pedig nem egyszer teljesen új, modern épületet alakítanak ki. Persze itt is lépésről lépésre haladnak, így a még nem rehabilitált részeket jobb elkerülnie a fehér embernek… Útközben egy csapat fotózkodó fiatal lányba botlottunk, akikhez természetesen csatlakoztunk. Később velük újra összefutottunk, de erről az illető megkérdezése nélkül sajna nem írhatok…

A városrész főterén árusok tömkelege várta a szuvenírre ácsingózó turistákat és persze nem okoztunk csalódást nekik. Panamakalap, függőágy, mind nagy siker volt. Én jól megbeszéltem, hogy bár jó-jó ez a kalap, még talán jól is áll, de pont az a dolog, amit soha nem vennék fel, így hát ott maradt. Körbejártuk még az óvárost, ahol meglepetésre rengeteg hangulatos és dizájnos étterem és kávézó is volt.

Tekintve, hogy ez az utolsó nap, a csapat nagy része még szeretett volna vásárolni a gigamega plázában, illetve valakire várt még a fodrász (!) is.

Este újabb búcsúvacsora következett, egy autentikus étteremben. A vacsora végeztével következett János második búcsúbeszéde, illetve a társaság is megörvendeztette túravezetőnket egy kütyüvel (ha már egy fényképezőszettje bánta a túrát), amit a velünk töltött 3 hét alatt fedezett fel magának.

A társaság magja az éjszakának is nekiindult, először egy pár háztömbnyire lévő táncos bárba mentünk, ahol egy csinos üveg rum elfogyasztását követően a hangulat is lazult és bevettük magunkat Panamaváros meglepően pezsgő éjszakai világába. A bulihelyek egymást érik és a város felhőkarcolós része ilyenkor él igazán. Az éjszakát egy utcai taco-árusnál fejeztük be, ami egyben méltó lezárása is volt a túra hivatalos részének, igazán jó gasztro élménnyel fejeződött be ez az éjszaka.

A huszonegyedik nap

Black Jack

A szigeten töltött első éjszakánkon csak én vettem komolyan a parton, függőágyban, szabad ég alatt alvást. Bár sokan éltették a pihenés eme formáját, végül egyedül aludtam a parton. Igaz, kisebb esők tarkították az éj hosszú és kitartó csendjét és nyugalmát, de a lustaság van oly nagy úr, hogy az ember elviselje az időnként érkező frissítőket, és ne kelljen ki az ágyból. Így aztán első éjjel nemcsak elaludtam a függőágyban, hanem ott is ért a másnap kora reggeli tűző napsütés. Csaba ekkor még egyedül ment el csodás napfelkeltét nézni. De hát egy bolond százat csinál ugye, és másnap már nemcsak, hogy többen ácsingóztak a fekvőhelyekre, még kisebb hirig is volt értük. Végül még egy ágyat beüzemelt egyik útitársunk (így, név nélkül – a nap végére már érteni fogjátok), és hárman feküdtünk le második éjszaka a parton. A világ azonban a szemfüleseké, a korán kelő aranyásóké, és hiába a jó minta és a hibátlan utánzás, a második éjszakai zuhé már mindenkit visszacsalogatott a pálmafedeles hálójába. Így történhetett meg, hogy először ébredtem kis kunyhónkban. Nem is túl korán, hisz sem program nem volt, sem a nap nem sütött rám, így a fél nyolcas kelés már-már rekordmennyiségű alvást jelentett. De más példát is adoptáltak útitársaink, így a reggeli napfelkeltét is hárman csodálhatták volna meg, ha ezúttal nem felhős az ég. Szóval, tényleg érdemes úttörőnek lenni!

Ez egy kishalakból álló raj

A szokásos reggeli elfogyasztása után lehetőség volt átmenni a szomszédos szigetre, amely kuna magántulajdonban van (ahogy az összes többi is), és egyetlen kis házikó áll rajta (meg valami érdekes építmény), így két dollárba kerül a partraszállás.

Két fotó árát azért csak megéri egy meseszép álomsziget. Itt néhány órát töltöttünk el, ami alatt körbesétáltuk, fotózkodtunk, hülyültünk, készítettünk kisebb csapatképet a blogírókról és a túravezetőről, játszottunk ügyességi játékokat, és mikor hárman közülünk (legyenek mondjuk Á, B és C) :) átúsztak a szomszédos, hétpálmafás zátonyra körülkukkantani, addig D-vel és a többiekkel a vízben ázva beszélgettünk érdekes, vagy épp férfiasabb, de állandóan visszatérő témákról. Végül A úgy döntött, hogy nem várja meg Á, B és C visszaérkezését, hanem kézi hajtású járműjével visszaúszik a szigetre. A hajó kicsit később jött a vártnál – no, nem mintha ezt egy kicsit is bántuk volna –, de még így sem elég későn ahhoz, hogy a tékozló csapat visszaérjen kicsiny szárazföldünkre, így őket végül út közben mentettük ki a vízből.

A délután kicsit képszakadásos számomra, ugyanis ebéd után egy páran úgy döntöttek, elmennek hajóval egy jó kis búvárkodós helyre, ahol snorkeleznek majd, de engem jobban vonzott, hogy a saját szigetünkön építsek egy vízi birodalmat. Erről sajnos nem készült kép, mert végül csak megálmodtam az egészet: történt ugyanis, hogy a függőágyba befeküdvén, és sokáig harcolva a meleggel és az álommanókkal, végül csatát veszítettem.

A búvárkodás a résztvevők elmondása szerint fantasztikusan sikerült, sok tengeri állatot (elsősorban halakat) láttak, illetve egy elsüllyedt hajót, amelynek egy része azonban még kiáll a vízből, a víz alatt részét pedig be lehet „járni”. Ez volt az út során az egyetlen program, amit kihagytam, és ezzel csatlakoztam Csabához és Brigihez, akik korábban szintén 1-1 programot hagytak ki. Mikor a többiek hazatértek, már készült a finom, ízletes vacsora, amely ehhez hasonló herkentyűket is tartalmazhatott volna, ha…

Na jó, ma este én csirkét ettem, de abból sem sokat. El vagyok hízva. :)

És most érkeztünk el a nap „csúcspontjához”. Este ugyanis mindenki számára meglepetésszerűen ugyan, de tetőfokára hágott a „hangulat”. A vacsora után az ebédlőben maradt társaság tagjai fotókról, publikálásról, stb. kezdtek el beszélgetni, én pedig arra toppantam be – fürdésből visszajőve –, hogy épp a blogról és arról van szó, hogy túl szabadosan fogalmazok, és nem vagyok tekintettel mások magánszférájára, illetve olyat írok, ami másnak kellemetlen lehet. Mivel ez sosem állt szándékomban, és igyekeztem jóhiszeműen eljárni, ezért természetesen – azzal együtt, hogy az esetleges megbántottaktól elnézést kértem – belementem egy hosszabb vitába. leültem a vádlottak padjára, és hallgattam a vádakat. A vita két síkon mozgott: jogi problémák, illetve erkölcsi problémák. Igazság szerint – és remélem, tényleg így van – nem sérelem állt a háttérben, csak a figyelmem kívánták felhívni az aggályokra. Voltak vádlóim és voltak védőim. Mind a függetlenek, mind a blogírók között, volt jogász egyik és másik oldalon is. Így aztán elég érdekes kis vita alakult ki, amely bár szórakoztató volt, némileg rányomta az estére a bélyegét. Részletekkel nem untatom a nagyérdeműt, de az este azt eredményezte, hogy egy pár dologról eme blog befejeztéig eltekintek:

• Nem fogom képpel és névvel bemutatni a még be nem mutatott útitársakat, hiszen nincs lehetőségem a hozzájárulásukat kérni
• Nem fogok feltenni egyértelműen beazonosítható képet másról, mint a blog szerzőiről és a túravezetőről, aki hozzájárult ehhez.
• Nem fogok semmilyen személyes, színes, szaftos, szép és szórakoztató (és semmilyen sz betűvel kezdődő Sztorit) felrakni.
• A résztvevőket ezentúl nem nevezem meg.

A véleményem – amely szerint nem értek egyet azzal, hogy ez a megfelelő módszer – továbbra is fenntartom, de mások kérését is tiszteletben tartva így fogok eljárni, mert nem áll szándékomban senkit megbántani, vagy másoknak kellemetlenséget okozni.

Azt hiszem, az esti beszélgetés ezzel ért véget, amivel az út legfeldúltabb éjszakája elé néztem, de a szép csillagos ég hamar megnyugtatott, álomba ringatott és másnap kisimult arccal ébredtem.

A következő nap sajnos, el kellett hagynunk a szigetet, ami a tegnap esténél sokkal szomorúbb volt, pláne, hogy egyetlen kislányt sem fogadhattam örökbe és hozhattam haza, pedig oly tündéri mind, és valószínűleg ők nem tudják, hogy mekkora népességbumm előtt állnak. Az utcák ugyanis tele vannak gyerekkel, szerintem a lakosság fele 10 év alatti. Szerintem. Szóval vannak ötleteim, honnan kéne pótolni a magyar népességcsökkenést…

Ui. olvassa még valaki a blogot???!

A huszadik nap

Indiánsziget

Korán felébredtem, alvós ruhában átsétáltam Narasgandub sziget keleti csücskébe megnézni a napfelkeltét, aztán úsztam egyet a tengerben. Itt Panamában, az egyenlítőhöz közel mindig nagyjából azonos időben kel és nyugszik a nap, fél héttől fél hétig van fent. Ez most, a tavaszi napéjegyenlőség környékén nagyjából mindenhol igaz, de itt télen-nyáron néhány tíz perc a nappal és az éjszaka hossza közti különbség, nem is állnak át nyári időszámításra.

Reggeli után körbejártuk a szigetet, megnéztük a kuna indiánok és svéd turisták házait. A kunák a szigeten a miénkhez hasonló nádkunyhókban laknak, turizmusból élnek, ahol megjelentünk, ott egyből kipakolták a saját készítésű ékszereket és szőtteseket (molákat). Egy másik jelentős bevételi forrás, hogy a kuna törvények szerint az indiánok a lefotózásukért kötelesek pénzt kérni a turistáktól. Ezt a törvényt állítólag azért hozták, mert véget akartak vetni azoknak a jeleneteknek, amikor egy kis szigeten kiköt egy karibi luxushajó, és háromezer amerikai turista fényképezővel kergeti az ötszáz helyi lakost.

Szóval indiánt fotózni egy dollár,  de minden más is ennyi. A San Blas szigeteki kuna határállomáson pecsét az útlevélbe egy dollár. Egy szigeten partra lépés egy dollár, vagy ha hajóroncs is van a sziget mellett, akkor az még egy dollár.

A séta során a sziget erdős végében Koppány macskaügyességgel felmászott egy kókuszpálmára, innentől a sétát alkar- és a sípcsontbőr nélkül folytatta. Előző este egyébként a vezetőnk az étkező falán lévő árlistára mutatva azt ígérte, hogy négy napig ez lesz az egyetlen stresszforrás az életünkben. Ez nem teljesen volt igaz, mert annyit beszélt a fákról lehulló kókuszdiók okozta balesetekről, hogy fél szemünkkel mindig a fákat figyelve jártunk.

Visszafelé vettünk is pár kókuszdiót (kókuszdió egy dollár), amiket egy kuna fickó szedett a fáról, aztán macsetával nyitotta fel nekünk, hogy kiihassuk a levét, aztán hazaérve később mi is szerztünk egy macsetát, hogy a kókusz húsához is hozzáférjünk. A sziget bejárása után a délelőtt hátralévő részét fürdéssel és napozással töltöttük, Brigi egy búvármaszkkal és pipával óriási kagylóhéjakat és csigákat hozott fel.

Ebéd után áthajóztunk a faluba a szomszéd szigetre. Szigetből a kunák szerint összesen 365 van, mind magántulajdonban, női ágon öröklődnek. A legtöbbjük lakatlan, vagy csak néhány család él rajtuk, a kunák viszont szeretnek egy kupacban élni, mint a fehérember így ez a sziget teljesen be van építve, két egybenőtt falun kívül nincs is más rajta, már a szárazföldről hoznak követ és földet, hogy tovább növelhessék a sziget területét. Partra szálltunk a szigeten (egy dollár), ezzel egyből be is léptünk az első faluba (egy dollár). Megnéztük egy fatörzsből vájt csónak készítését, bementünk egy indián lakóházba, átsétáltunk az iskolájuk udvarán, aztán átmentünk a másik faluba (egy dollár), ahol a szajla (törzsfőnök) a tanács épületében a kuna társadalomról és szokásokról mesélt.

A kunák a legfontosabb döntéseiket a szajla és a helyettesei által egy-egy függőágyból vezetett tanácskozáson hozzák, itt dől el az is, hogy az adott évben hány centet kérjenek a kolumbiaiaktól a kókuszdióért. A kunák egyik legfontosabb ünnepe a lányok nővé válása, ilyenkor az óriási vendégsereg három napig iszik, cigarettázik, és táncol, miközben az ünnepelt lány otthon van bezárva a kunyhójába, ráadásul még a haját is levágják rövidre. A vezetőnk szerint, aki részt vett már ilyen ünnepségen, ilyenkor az öregasszonyokból is nagy partyarc lesz, és hirtelen kiderül róluk, hogy kuna nyelv mellett spanyolul is szót lehet velük érteni. A szigetünkre való visszatérés előtt véletlenül még tanúi voltunk egy fél méter átmérőjű teknős kibelezésének is, de erről még egy dollárért sem engedtek fotót készíteni.

 

Később átjött hozzánk egy indián néptánccsoport, akik előadták a kunák táncait. A férfiak tánclépése a vizzel teli fülű halászok félrehajtott fejjel való fél lábon ugrálásán alapul, közben két összekötözött pánsípot fújnak, a nők pedig rumbatököket ráznak, miközben előre-hátrá lépkednek. Az előadásuk után megtanítottak minket is a táncuk lépéseire, tisztes vereséget szenvedtek röplabdában, aztán elhajóztak a karibi naplementébe.

Koppány homokozik a helyi Botival és Lucával