A menü a szokásos tipico, vagy
amerikai palacsinta, rántottával. Arra csak kis idővel jöttünk rá, hogy a
rántotta a palacsintához tartozik, eddigre azonban már a csoport „rámenősebb”
tagjai nekiláttak. A reggelihez járt több különböző gyümölcslé is, hol jobb,
hol – mondjuk – érdekes ízben (tamarin). Ameddig ettünk, Gioconda, a későbbi
idegenvezetőnk már teljes népviseletben pompázva készítette elő a csapat
nőtagjainak a hasonló ruhákat. Kis unszolást követően beöltöztek, így volt téma
a fényképészek hadának.
Persze a városnézésre is a
népviseletben indultak neki.
János már napokkal ezelőtt felkészített minket az
áriákkal tarkított idegenvezetésre, adathegyekkel és egy újabb lelőhetetlen
idegenvezetővel, aki akkor is beszél, ha már nem fordítják a mondókáját. Kíváncsian
vártuk, hogy most is igaza lesz-e. Most volt talán először igazán fülledt meleg
az idő a túránkon, ennek megfelelően, mindenki kicsit fáradtan kezdett neki.
Granada Nicaragua turisztikai fővárosa, a spanyolok alapították 1524-ben. A
város épületei eleinte fából készültek, nád fedéllel. A történelme során
többször felégették, hol a spanyolok maguk, hol a belga kalózok. A város egésze
koloniális stílusban épült újjá, ezt a városképet a mai napig védik. A házakat
felújítani csak az autentikus homlokzat megtartásával lehet, az utca felőli
részek csak földszintesek lehetnek, emeletet a belső épületrészekre lehet
húzni. Belül sem teljes a szabadság, medence csak a második udvarban lehet. Ez
elsőre elég mosolyogtatóan hangzik, látva a nagy szegénységet, majd pont
medencét építenek... Az út során több épületbe bementünk, ami meglepő volt,
hogy igazából senkit sem zavart, sem munkást, sem bolt tulajdonost, hogy
pusztán városnézési szándékkal betódul 15 ember fotózni. Bár vannak utcanevek,
de itt is úgy közlekedik a többség, hogy valamilyen nevezetesebb épülethez
kötve határozzák meg a céljukat.
Megnéztünk részletesen egy magán
múzeumot, ahol elsősorban különböző cserépedények voltak, leginkább még az
indián korból. Itt hallottunk pár elméletet az ország nevének eredetéről, ami
vagy a környező indián törzsek nevéből, vagy a terület és a víz kapcsolatából
ered, bár János igazából egyikben sem hisz saját kommentárja szerint.
A főtéren gyereklányok
focimeccsébe csöppentünk, a sok adattól elaléltan inkább leragadtunk itt, de
Gioconda áriájára már mindenki beért a templomba, ami visszhangozva
továbbította a szenvedé(lye)s énekhangokat.
A városnézés végére még sikerült
felkelteni a társaság érdeklődését egy szivargyár meglátogatásával, bár a három
sarokra lévő Mombacho szivar manufaktúrába már volt, aki inkább a busszal ment.
Bent épp négyen készítették a szivarokat. A megfelelő dohányt az ország északi
részében termelik, mert az ottani vulkanikus talaj jobban megfelel. Egy szivar,
5 fajta dohánylevélből készül, van, amit árnyékban, van, amit nap alatt
termelnek és ezek aromájában, minőségben is különbség van (egy szivaron belül
is). A szivarsodrás két fázisban történik, először egy lazább szerkezetű alap
készül, ezt 20 percre aztán egy présbe rakják, ami megadja a szivar formáját és
vastagságát, tömörségét. Ez után tökéletes minőségű levelekből készül a külső
réteg, méretre vágják és 3 hétig humidorban érlelik. Végül lefagyasztják, hogy az
esetleges baktériumok, amik később ronthatják az élvezeti értéket,
elpusztuljanak. A gyárban a legolcsóbb kivitelben 7$ volt egy szivar,
ugyanabból a 24-es fadobozos kivitelt Kínában közel 500$-ért árulják.
Egy helyi kifőzdében az immár
szokásossá vált tipicos ebéd után végre kipróbálhatom a hostel medencéjét, ami
ebben a fülledt időben közepesen felüdítően meleg és iszonyat hangulatos.
Délután megyünk a Nicaragua
tóhoz, Giaconda ide is teljes népviseletben jön és áriákkal szórakoztat minket.
A Nicaragua tó Latin-Amerika második legnagyobb tava (a Titicaca tó után). A
vize tiszta, bár nem tűnik annak, mert a környező vulkánok hamuja miatt sötét a
vize, és a parton a homok is fekete. Ebben a tóban él a világ egyetlen édesvízi
cápája, a bikacápa leszármazottja. A bikacápa az egyik legvadabb cápa, az
édesvízi változatát ellenben békésnek mondják. Két hajóval indulunk a szigetek
közötti túrára. A szigeteket meg lehet vásárolni, nagyságra kb. akkorák, hogy
elfér rajtuk 1-1 ház. Csatornázás nincs rajtuk, ellenben áram van. Ez lett a
veszte az egyik szigeten élő majmok közül az egyiknek, egy másiknak pedig a
farka bánta a villanyvezetéken ugrálást, így már csak kettő maradt, akik jó kis
műsort csináltak nekünk. Egy másik szigeten egy fán lakott egy csomó hókócsag,
kárókatona és pásztorgém, amiknek az ürülékétől tiszta fehér volt a fa. Az egyik
szigeten kikötöttünk, itt az étterem teraszán szabadon kószált két papagáj,
amik egész jól tűrték a kezünkön fotózást egy darabig. Egy közepesen rögzített
deszkáról szaltó-verseny kerekedett, egész meglepő eredményekkel, akiből ki sem
néztük volna, azok is meglepő mutatványokkal szórakoztattak.
Végül a visszafelé úton
kiszálltunk egy pici szigeten, amin egy erőd volt, melyet a belga kalózok ellen
építettek (a Karib-tengertől a folyón hajóztak fel a tóhoz és innen támadták
Granada városát).
Este az eddigi legrosszabb
vacsorával sikerült találkozni, egyben le lehetett már vonni elég biztonsággal,
hogy a babos rizs különböző változatain (kb. mint nálunk a fröccs) kívül egyéb
nemzeti eledelük nincsen.
Az este lezárása képen egy
karaoke bárba próbáltuk felvenni a helyiek bulizási ritmusát. Koppány
kifejezetten elemében volt, társa igazán csak András volt, aki rekedtes
hangjával hódította meg az egyik helyi hölgyet, aki Jánosnál könyörgött
összetett kézzel a telefonszámáért. Koppány Backstreet boys rajongása egy
fergeteges előadásban mutatkozott meg (Larger than life). Ezek után megfelelően
emelkedett hangulatban fejeződött be az este, hála János témaválasztásának a
hazafelé vezető út beszédtémájának… (tudjátok, az a szó, amit minden
magánhangzóval el tudunk mondani, és csak a fiúk tudnak rajta röhögni – a szerk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése