A huszonegyedik nap

Black Jack

A szigeten töltött első éjszakánkon csak én vettem komolyan a parton, függőágyban, szabad ég alatt alvást. Bár sokan éltették a pihenés eme formáját, végül egyedül aludtam a parton. Igaz, kisebb esők tarkították az éj hosszú és kitartó csendjét és nyugalmát, de a lustaság van oly nagy úr, hogy az ember elviselje az időnként érkező frissítőket, és ne kelljen ki az ágyból. Így aztán első éjjel nemcsak elaludtam a függőágyban, hanem ott is ért a másnap kora reggeli tűző napsütés. Csaba ekkor még egyedül ment el csodás napfelkeltét nézni. De hát egy bolond százat csinál ugye, és másnap már nemcsak, hogy többen ácsingóztak a fekvőhelyekre, még kisebb hirig is volt értük. Végül még egy ágyat beüzemelt egyik útitársunk (így, név nélkül – a nap végére már érteni fogjátok), és hárman feküdtünk le második éjszaka a parton. A világ azonban a szemfüleseké, a korán kelő aranyásóké, és hiába a jó minta és a hibátlan utánzás, a második éjszakai zuhé már mindenkit visszacsalogatott a pálmafedeles hálójába. Így történhetett meg, hogy először ébredtem kis kunyhónkban. Nem is túl korán, hisz sem program nem volt, sem a nap nem sütött rám, így a fél nyolcas kelés már-már rekordmennyiségű alvást jelentett. De más példát is adoptáltak útitársaink, így a reggeli napfelkeltét is hárman csodálhatták volna meg, ha ezúttal nem felhős az ég. Szóval, tényleg érdemes úttörőnek lenni!

Ez egy kishalakból álló raj

A szokásos reggeli elfogyasztása után lehetőség volt átmenni a szomszédos szigetre, amely kuna magántulajdonban van (ahogy az összes többi is), és egyetlen kis házikó áll rajta (meg valami érdekes építmény), így két dollárba kerül a partraszállás.

Két fotó árát azért csak megéri egy meseszép álomsziget. Itt néhány órát töltöttünk el, ami alatt körbesétáltuk, fotózkodtunk, hülyültünk, készítettünk kisebb csapatképet a blogírókról és a túravezetőről, játszottunk ügyességi játékokat, és mikor hárman közülünk (legyenek mondjuk Á, B és C) :) átúsztak a szomszédos, hétpálmafás zátonyra körülkukkantani, addig D-vel és a többiekkel a vízben ázva beszélgettünk érdekes, vagy épp férfiasabb, de állandóan visszatérő témákról. Végül A úgy döntött, hogy nem várja meg Á, B és C visszaérkezését, hanem kézi hajtású járműjével visszaúszik a szigetre. A hajó kicsit később jött a vártnál – no, nem mintha ezt egy kicsit is bántuk volna –, de még így sem elég későn ahhoz, hogy a tékozló csapat visszaérjen kicsiny szárazföldünkre, így őket végül út közben mentettük ki a vízből.

A délután kicsit képszakadásos számomra, ugyanis ebéd után egy páran úgy döntöttek, elmennek hajóval egy jó kis búvárkodós helyre, ahol snorkeleznek majd, de engem jobban vonzott, hogy a saját szigetünkön építsek egy vízi birodalmat. Erről sajnos nem készült kép, mert végül csak megálmodtam az egészet: történt ugyanis, hogy a függőágyba befeküdvén, és sokáig harcolva a meleggel és az álommanókkal, végül csatát veszítettem.

A búvárkodás a résztvevők elmondása szerint fantasztikusan sikerült, sok tengeri állatot (elsősorban halakat) láttak, illetve egy elsüllyedt hajót, amelynek egy része azonban még kiáll a vízből, a víz alatt részét pedig be lehet „járni”. Ez volt az út során az egyetlen program, amit kihagytam, és ezzel csatlakoztam Csabához és Brigihez, akik korábban szintén 1-1 programot hagytak ki. Mikor a többiek hazatértek, már készült a finom, ízletes vacsora, amely ehhez hasonló herkentyűket is tartalmazhatott volna, ha…

Na jó, ma este én csirkét ettem, de abból sem sokat. El vagyok hízva. :)

És most érkeztünk el a nap „csúcspontjához”. Este ugyanis mindenki számára meglepetésszerűen ugyan, de tetőfokára hágott a „hangulat”. A vacsora után az ebédlőben maradt társaság tagjai fotókról, publikálásról, stb. kezdtek el beszélgetni, én pedig arra toppantam be – fürdésből visszajőve –, hogy épp a blogról és arról van szó, hogy túl szabadosan fogalmazok, és nem vagyok tekintettel mások magánszférájára, illetve olyat írok, ami másnak kellemetlen lehet. Mivel ez sosem állt szándékomban, és igyekeztem jóhiszeműen eljárni, ezért természetesen – azzal együtt, hogy az esetleges megbántottaktól elnézést kértem – belementem egy hosszabb vitába. leültem a vádlottak padjára, és hallgattam a vádakat. A vita két síkon mozgott: jogi problémák, illetve erkölcsi problémák. Igazság szerint – és remélem, tényleg így van – nem sérelem állt a háttérben, csak a figyelmem kívánták felhívni az aggályokra. Voltak vádlóim és voltak védőim. Mind a függetlenek, mind a blogírók között, volt jogász egyik és másik oldalon is. Így aztán elég érdekes kis vita alakult ki, amely bár szórakoztató volt, némileg rányomta az estére a bélyegét. Részletekkel nem untatom a nagyérdeműt, de az este azt eredményezte, hogy egy pár dologról eme blog befejeztéig eltekintek:

• Nem fogom képpel és névvel bemutatni a még be nem mutatott útitársakat, hiszen nincs lehetőségem a hozzájárulásukat kérni
• Nem fogok feltenni egyértelműen beazonosítható képet másról, mint a blog szerzőiről és a túravezetőről, aki hozzájárult ehhez.
• Nem fogok semmilyen személyes, színes, szaftos, szép és szórakoztató (és semmilyen sz betűvel kezdődő Sztorit) felrakni.
• A résztvevőket ezentúl nem nevezem meg.

A véleményem – amely szerint nem értek egyet azzal, hogy ez a megfelelő módszer – továbbra is fenntartom, de mások kérését is tiszteletben tartva így fogok eljárni, mert nem áll szándékomban senkit megbántani, vagy másoknak kellemetlenséget okozni.

Azt hiszem, az esti beszélgetés ezzel ért véget, amivel az út legfeldúltabb éjszakája elé néztem, de a szép csillagos ég hamar megnyugtatott, álomba ringatott és másnap kisimult arccal ébredtem.

A következő nap sajnos, el kellett hagynunk a szigetet, ami a tegnap esténél sokkal szomorúbb volt, pláne, hogy egyetlen kislányt sem fogadhattam örökbe és hozhattam haza, pedig oly tündéri mind, és valószínűleg ők nem tudják, hogy mekkora népességbumm előtt állnak. Az utcák ugyanis tele vannak gyerekkel, szerintem a lakosság fele 10 év alatti. Szerintem. Szóval vannak ötleteim, honnan kéne pótolni a magyar népességcsökkenést…

Ui. olvassa még valaki a blogot???!