A huszonharmadik nap

Miután előző nap az Eupolisz csoport többségétől búcsút vettünk (kora reggel indult a gépük haza, így hatan maradtunk összesen), immáron a túravezetőnk nélkül, de az ő tanácsait követve magunk szerveztük meg az utolsó Panamavárosbeli napunkat. Reggeli után leintettünk két taxit - mivel egyben nem fertünk el hatan - és két órás városnézésre indultunk.

Első állomás a "Puente de las Americas" híd, amely összeköti Észak- és Dél-Amerikát. A híd északi felén álltunk meg, mert ott alakították ki a "Mirrador"-t (kilátót), és ott található a "Monumentos de Chino" a panamaiak és a kínaiak között fennálló barátság 150. évfordulójara emelt emlékmű. Csaba a helyszínre érkezve átvette a túravezetői szerepkört, és miután gyorsolvasással megtudta mi áll a magyarázó táblákon, rögtönzött előadást tartott a hely tudnivalóiról és felhívta figyelmünket az elénk táruló pazar kilátásra :)

Ismét taxiba pattanva Balboa felé vettük útunkat, hogy megnézzük az "Administration de Canal", azaz a Panama-csatorna Igazgatóságot. Ezen a helyen koordinálják a csatorna teljes szakaszának, így a három duzzasztónak (Gatun, Miraflores, Pedro Miguel) is a működését. Az épületet egy park veszi körül, így érkezésünkkor a parkolóban rögtön láttunk egy ránézésre "mókusnyúlnak" kinéző állatot, az agutit. Miután elszökdécselt előlünk, megszemléltük a csatornát tervező főmérnők George Wasington Goethals emlékoszlopát, majd bementünk az igazgatóságra, ahol csak egy kupolaterem volt látógatható, a többi részen érdemi irodai munkát végeznek, ezért viszonylag rövid idő alatt megnéztük a termen körbefutó falfestményeket, amelyek a csatornaépítés megfeszített munkafázisait ábrázolták. Ezt követően tovább álltunk, hogy taxinkkal felkapaszkodjunk Ancon dombjára, amely egy nemzeti park része, ezért számos állat élőhelye, és a tetejéről magaságánál fogva körpanoráma nyílik a városra. A kilátás megcsodálása mellett beszédbe elegyedtünk egy amerikai hölggyel, aki campingszékén ülve éppen a város felett köröző keselyűket számlálta önkéntesként.

A délelőtti városnézést a halpiacon zártuk, ahol irigykedve néztem a különféle halakkal és tengeri herkentyűkkel roskadásig megpakolt standokat. De jó volna, ha Budapesten is ekkora választék lehetne friss tengeri lényekből! Na de ez csak álmodozás, hiszen tenger híján ez nem lehetséges. Kihasználva a hely kínálta lehetőséget, letelepedtünk egy ceviche-zőnél, és kis pohárkányi adagokban végigkostólgattuk a kínálatot. Aki nem tudná, mi az a ceviche, annak elmondom, hogy ez egy ecetes, hagymás, zöldséges páclében érlelt nyers tengeri halakból és herkentyűkből álló mix. Készülhet egy vagy többféle herkentyűből, és a páclé ízesítése és állaga is változó. Talán leginkább a ruszlihoz lehetne hasolítani, de annál sokkal lágyabb és finomabb, nem olyan savanyú és ecetes, sokkal inkább tud érvényesülni az egyes tengeri kütyük íze.

A piacról a tengerparti sétányon hazasétáltunk, majd búcsút vettünk Ágitól, akinek kora délután indult a repülőgépe haza, majd szabadfoglalkozás következett. Kis csapatunk egy része vásárlásba kezdett, mi pedig Csabával elhatároztuk, hogy megnézzük Panama Viejo városrészt, amelyet olyan romok  tarkítanak, mint Budapesten az Amphiteatrum romjai. Hosszas keresgélés után rátaláltunk a megfelelő buszra, amely a célunk felé haladt, és több mint egyórás zötykölődés és városnézés után megérkeztünk a városrész nevét viselő végállomáshoz, azonban a buszból menet közben elszórtan látott romokból itt semmi sem látszott közel s távol sem, maga a környék kinézete pedig nem csábított sétára, ezért úgy döntöttünk, hogy felszállunk egy visszafelé menő buszra, és menet közben próbálunk fotókat készíteni a romokról. Nem jó buszra szálltunk azonban, így egy teljesen ismeretlen és szegény városrészbe jutottunk. Nem volt ezzel semmi gond, mert legálabb egy újabb negyedét ismerhettük meg a városnak, csak épp át kellett szállnunk menet közben, hogy végre a helyes irányba kerüljünk (és ez azért helyismeret és nyelvtudás nélkül izgalmas tud lenni), ráadásul nem azon az útvonalon jutottunk vissza a szállónkig, amely mentén a romok voltak, ezért képeket nem tudtunk róluk készíteni. Sebaj, így is időben érkeztünk meg ahhoz, hogy a túravezetőnkkel elmehessük vacsorázni, amelynek helyszíne ezúttal egy útmenti mozgóbódé-kolbászozó volt, ahol tényleg az úttestre logó sütödéből kínálták az előttünk megsütött kolbászokat, húsokat, tortillakat a kolumbiai származású eladók.

A hús és a köret finom volt, a kolbász azonban senkinek nem ízlett, a hely azonban emlékezetes marad számunkra, mint ahogyan maga az egész város a buszaival, a felhőkarcolóival, a különféle városnegyedeivel és a megannyi érdekes, kissé flegma de mégis barátságos lakóival. Tényleg érdemes megismerni Panamavárost! Vacsora után már csak összepakolásra futotta időnkből, mert másnap reggel korán kellett indulnunk a repülőtérre, hogy Miamiba jutva megkezdjük nyaralásunk utolsó USA beli szakaszát.