A harmincegyedik és harminckettedik nap

Hüp-hüp-hüp, nem barbatrükk...

Épp a blog tán legunalmasabb bejegyzését készülöm megírni. Ennek legfőbb okai - azon kívül, hogy már hazaérkeztünk és lelkesedésünk jelentősen csökkent -, hogy egyrészt nem készült (túl sok) képi bizonyíték tetteinkről, nem fedeztünk fel újabb tájakat, és még csak nem is töltöttük teljesen éberen ezen napokat. Így - remélem, nem haragszotok meg - csak címszavakban térek ki az eseményekre.

Az ébredés időpontja úgysem érdekel senkit, ráadásul jómagam sem emlékszem már rá, úgyhogy ugorjunk. Teljes összecuccolás, csomagcsere hely- és súlyoptimalizálás céljából, apartman megörökítése telefonnal:

Reggeli, kocsiba lehordás, kicsekkolás 3 perc alatt, majd irány a Sawgrass Mills Mall. Míg Csaba és Brigi az utolsó simításokat végzi az ajándék-bevásárlólista teljesítésén, Koppány három nap bejegyzésével örvendezteti meg a nagyérdeműt. Na nem 3 napot ír, hanem egyet ír, és másik kettőt megszerkeszt. Egy jó kétórás igénykiszolgálás után egyesült erővel fogyasztjuk el ebédeinket.

Kocsiba be, ablakot le, tankolni kell, majd fogyasztáskímélő üzemmódban irány a reptéri autókölcsönző. Itt még gyors ruhaváltás, nyári öltözék repülőkompatibilis ruházatra való lecserélése, papírok elintézése, majd felsővasút a reptérre. Első siker: minden csomag átmegy a súlyhatár-ellenőrzésen. Hip-hip! Ámbátor a székfoglaló játékban elég rosszak a sanszaink, lélekben már a Düsseldorfi gépre készülünk, ami elég szívás lenne. Hosszú izgulás után végül (nem tudjuk pontosan milyen algoritmus alapján, de) szólítják a pulthoz Xábá Kissz-t, Bridzsitá Miszofikisszt és Kápániábl Nágit. Utóbbi kettő még egymás mellé is kap helyet, de végül az ülésrendet házon belül megváltoztatják, hogy a Kissz házaspár végre kettesben lehessen a nászútján. :D

Ez utólag túlzott jófejségnek minősült, ha tekintetbe vesszük új, halmozottan hátrányos helyzetű "útitársaim": az előttem lévő, idős német házaspár a szék alá nyúlkálva fogdossa, és rángatja a lábam, ha meg a szék nem dől egyből hátra - biztos csak megakadt, és - jó nagy lendülettel kell eltörni az ott ülő lábát, majd szó nélkül hátranézni mérhetetlenül csúnyán. A mögöttem ülő kedves német úriembert zavarja, hogy 15 perces szenvedés árán sikerül felemelni végre az egyébként a nyakcsigolyáimat masszírozó (törött) fejtámlát a hátracsuklás megakadályozása érdekében, így egy határozott és gyors mozdulattal visszatolja. Ha egy percre felállok, hogy mondjuk, megkössem időközben levetett cipőmet, azonnal előrenyúl és függőleges helyzetbe helyezi ülőalkalmatosságom, csakis a figyelmesség jegyében, nehogy véletlen úgy találjak maradni a leszállásig. Európa, európai emberek, én így szeretlek Benneteket! Na nem, itt még nincs vége! :) A mellettem ülő, egyébként tisztálkodási nehézségekkel is erősen küszködő, indiainak, vagy pakisztáninak tűnő úr, akinek természetes eredetű kölnijét az utazás megkezdésétől a búcsúig lehetőségem volt élvezni, na, ő tudja igazán, hogyan kell orrban ragadt turhával koncertet nyújtani vájt fülűek részére. A hrrr, grr , húppp és egyéb klasszikus szonetteket a hüp-hüp-hüp, frutty és tyupityupityupi, valamint  méltán világhírű hóóóóóóóóhty áriák díszítik. Pont eggyel volt kevesebb belőlük, mint amennyi már egy irdatlan taslit érdemelt volna, ha az ember a három hetes stresszmentes közép-amerikai relaxról tér épp haza. Back to the reality.
Bár verőfényes napsütésben léptünk ki a kocsiból, a várakozás alatt érkezett vihar miatt másfél órás késéssel indulunk Miamiból, ami csak az érkezéskor derül ki, hogy gáz-e. Le- és kiszállás 8:00-kor a német reptéren, a csatlakozás Pestre pedig 8:45-kor indul. 1000 méteres sprint világrekorder tempóban, közben security-check soron kívül, robbanószer-ellenőrzés, újabb futás, és érkezés a kapuhoz kimerülten 8:40-kor. Késve. A kapu zárva, a gép sehol. Nice. Take it easy, no worries:

Négy óra múlva megy a következő, arra már át is foglalnak minket, várhatóan fel fogunk férni. Addig pihenés, ismerkedés az újdonsült Kindle-lel, reptérfelfedezés, pöcsölés, szüttyögés, kolbászolás, smuffogás és a hagyományokhoz híven egy-két pitty-putty.

Reptéri shot:

Másik gépre fel (újabb helycsere... miért is nem mentem szamaritánusnak?), alvás. landolás Budapesten, csomagokra várás, érdeklődés, hogy esetleg nem jöntt-e meg az előző géppel.

- A csomag? Nem, Swiss Airrel jön Zürichből.

- Zürichből? hogy került oda?

- Oda vitték Miamiból.

- ??? És az mikor jön?

- Most szállt le, megvárják?

- Persze.

Miközben a zürichi futószalagon a frankfurti Lufthansa csomagok köröznek (Budapest, Budapest, de csodás!), Csaba kutyafelvigyázást vállal. Amikor jön Brigi és az én cuccom, egész megnyugszunk, amit kicsit elhamarkodtunk. Csabáé ugyanis csak nem érkezik, sőt, elveszett az éterben, mert a nénik szerint felkerült a gépre. Pontos leírás átadása, számegyeztetés, majd egyéb adminisztráció, végül kissé lógó orral, de Csaba is elfogadja a helyzetet, és mindenki örül, hogy várják őket a reptéren. Nyakbaugrálás, puszi-puszi, gyerekölelgetés, blablablabla...

A hiányzó poggyász másnap házhoz jön.

Köszönöm, hogy kijöttetek elém, köszi, hogy itt voltatok velünk, köszi a nyaralást! Már megint magasabban a mérce, megint magasabb a tét. De ezért jó élni, ezért lesz mindig következő! Már mennék is vissza, vagy tovább. Hovatovább: hova tovább?

(Ui. jön még összefoglaló poszt.)

A tizennyolcadik nap

Bocas Del Toro-Panamaváros

A mai posztot Ági írta, de mivel időközben a csapat szétszakadt, Ági már otthon van, egyszerűbb volt, hogy a cikket én raktam ki.

Borult ég, kiadós, nem szűnő esőre ébredés Bocas Del Toro második éjszakája után – szerencsénk van, hogy már korán repülünk Panamavárosba, mert itt ma nemigen lenne napsütés. A 7.50-es géphez idejében érkezünk a szállásunktól csupán pár sarokra lévő reptérre, ki-ki gyalog, ill. a csomagjainkat hordó taxival. A hivatalos felszállási időpontot itt csak megközelítőlegesen veszik figyelembe, nagyon lassú az utasfelvétel (a 18 fős csoportunk után pedig már csak 6-8-an csekkolnak be) és még azt követően is várakozás. Az országon belüli járatoknál 13,6 kg (30 font) a feladható csomag súlyhatára, és minden egyes embert lemérnek kézipoggyászostul is. Nagy átlagban túlteljesítettük a 30 fontot, de az extra poggyászdíjat ad-hoc jelleggel csak a társaság utolsó harmadánál kezdték beszedni. Vicces ez a fajta kiszámíthatatlanság errefelé. És innivalót fel lehet vinni a kézipoggyászban, a biztonsági személyzet csak megszaglássza a félig teli ásványvizes palackot :)

Másfél óra repülés kis légcsavaros géppel, meglepően még snack is volt, illetve kiemelném a spanyol nyelvű fedélzeti magazint, ami bár tartalmilag hozta a szokásos elemeket (luxuscikk/hotel/gasztro/program-reklámok, helyi turizmust népszerűsítő cikkek stb), képileg néha nagyon vicces színvonalt mutatott, pl. látványosan félig-retusált (csak arc, egyéb bőrfelület nem) egészoldalas kép, látványosan pixelesre sikerült, minimális felbontású fotó stb. DJ mellett (aki helyi tapasztalataink szerint túl sokat beszél zene közben és félpercenként átkeveri a ritmusilag sem passzoló számokat) kiadványszerkesztőt is lehetne importálni ebbe az országba.

Panama City két reptere közül a helyi és regionális járatok által használt Albrook-ra érkezünk, ami  viszonylag benn van a városban, közel a Csatorna bejáratához és a látványos „Bridge of the Americas”, azaz a két amerikai kontinenst összekötő hídhoz; jól lehetett látni a Csatornánál átrakododott/rakodásra váró óriási konténerhasábok színes kupacait, az átrakodó óriásdarukat, egy olajfinomítót, az Albrook pláza színes épületeit és távolabb Panama felhőkarcolóit is. A reptéri csomagkiadás is vicces, a helyi pakolószemélyzet (2 fő) személyesen veti össze a bőrönd és a kezedben levő cetli sorszámát és adja ki a csomagot, alighogy beléptünk a reptér épületébe, 20 méterre a géptől. Meleg, fülledt, ragyogó napsütéses időnk van, szerencsére.

Túravezető János megalkuszik a taxisokkal a reptér előtt, és autónként 6 dollárért bevisznek minket csomagostul a szállodánkig, néha nem csukódó csomagtartókkal, de kivétel nélkül lepukkant, egységesen sárga színű autókkal. Sok az óriásplakát, az eddigieknél jóval szárazabb a táj, a távolban megint látjuk a város felhőkarcolóit (Közép-Amerika Manhattenének is hívják), elmegyünk az elég durván kinéző gettónegyed 3 emeletes panelépületei mellett, látunk egyenruhás rendőrnőket forgalomirányítani, akik miatt sofőrünk lázasan biztonsági övet köt és nekünk is szól, hogy kössünk – ja, hogy nincs mibe, mert nincs kapocs az ülésen, nem baj, csak tegyünk úgy, mintha.

Hotel Benidorm, Avenida Peru de Machetaca, ezt az utazás végére álmunkból felkeltve is fújjuk túravezetői kérésre, kell is, mert viszonylag sok szabad program vagy hazataxizás következik ittlétünk alatt. Szobakiosztás, lepakolás, fél óra múlva indulás a Csatornához együttesen, tömegközlekedéssel.

A hoteltől 10 méterre egy viszonylag forgalmas, így hangos utca, késő éjszakáig és kora reggeltől tele tülkölő, beépítetten hangosan fékező buszokkal. Tömeg, vasárnap délelőtti (mérsékelt) nyüzsgés, sok a néger (bocs, afroamerikai - a szerk.), páremeletes áruházak, páremeletes lepukkant tömbházak, gidres-gödrös járda. János int, hogy fotózni csak gyorsan és fényképezőt azonnal elrakni utána; és a forgalmas utca másik felével, a gettónegyeddel soha senki semmikor ne próbálkozzon, még csoportosan sem. Aztán persze itt tartózkodásunk alatt beleszoktunk a helyi viszonyokba, lehetett fényképezővel mászkálni, még éjjel is, és semmi gond nem volt (a gettónegyedet persze kihagytuk), de valóban az eddigiektől eltérő élet van itt.

A tömegközlekedés kétféle busztípust takar: a hagyományos, amerikai iskolabuszokból egyedi-csicsásra átfestett és giccsesre díszített régi és az 1-2 éve bevezetett új, szinte hangtalan, légkondis buszokat, amik feltöltőkártyásak, nem bömböl bennük a karibi zene és nincs minden megállóban leugró buszrainvitáló személyzet (fontos versenytényezők az autentikus buszok között is!), nem egymás nyakában ülnek az emberek, nincs az a karibi fíling, mint a régiekben, (és senki nem árul rajta fogkefét :) - a szerk.). Állítólag sokan nem is akarják használni az újakat, ill. kérdéses, hogy le lesz-e minden busz cserélve vagy meghagyják a régieket, amit annyian használnak és olcsóbb is. A régi típusú buszok egyébként koncesszióban vannak, valaki megvesz egyet/párat, azt továbbadhatja bérbe üzemeltetni, és az üzemeltető is gyakran sofőröket fogad vezetni. Na ezért tömik tele ezeket emberrel :)

Fogunk helyi autentikus buszt, amivel vállalható embersűrűséggel gyorsan eljutunk egy nagyobb buszpályaudvarra az Albrook plázához, majd 20 perc buszra sorbanállást / kajavásárlást követően feltuszakoljuk magunkat egy újabb régi típusú buszra. A tömöttsége már akkor vicces volt, amikor felszálltunk (az egyik oldalon kétüléses soron hármasával, másik oldalon másfél üléses soron kettesével ültek az emberek), és még a csoportunk 70%-ának jutott ülőhely. Aztán végül még annyian szálltak fel (40-en legalább), hogy mindegyikünk ült, és a középső folyosón kétsorban álltak az emberek, s amikor elölről már nem lehetett felszállni, kinyitották az ajtót a busz leghátulján, és még vagy 10 ember felfurakodott. Így esett, hogy a helyi sokszínű lakosság közé ékelődve, feketékkel, meszticekkel-mulattokkal-zámbókkal, népviseletes kuna indiánokkal és másfajta népviseletes másik indiánokkal, gügyögő gyerekekkel, jobban és kevésbé izzadókkal, hiányos fogúakkal és dúskeblűekkel rázkódtunk el a Miraflores-i zsilipekig, bömbölő karibi ritmusok kíséretében. Ugyanezt a zenét otthon egy flancos vízparti szórakozóhelyen hallanánk nyári estén, itt pedig az alsóbb néprétegek heringszerű zötykölődéséhez szolgál aláfestésül. Tudnak élni :).

A fél órás út 35 cent (<80 Ft) a Miraflores-i zsilipekig, ami a Csatorna Panamai-öböl (Csendes-Óceán) felőli végétől kb. 4-5 km-re fekszik. Fizetni az útért mindig a végén kell, már leszállás után (ha pl. hátul szállsz le, előremész, felszállsz a sofőrhöz a 35 centeddel).

Nagyon meleg, száraz a levegő, tűz a délkörüli nap, 500 méter gyaloglás. A Miraflores-i zsilip épülete teli turistákkal, a hajók átemelésének megszemlélése mellett lehet itt látni egy 20 perces filmet a csatorna jövőjéről (már aki nem alussza át), ill. egy 3 mínusz egy emeletes múzeumot a csatorna múltjáról: egy emelet a 20. század eleji építésről és ajándékbolt (brand manager pozíció is gyengélkedik, nem túl szofisztikáltak a tárgyak), egy emelet a Csatorna középső vidékének (ma nemzeti park) érintetlen élővilágáról, illetve egy emelet, ami elnézésüket kérjük, de jelenleg átalakítás alatt van, magáról a csatorna technikai működéséről. Szerencsére van prospektus, ill. a mozi is segít megfejteni a mérnöki csodát. Van egy VIP lounge is a legfelső szinten, ahol a németek svédasztaloznak, a magyarok meg fotózzák/videózzák a zsilipezést.

Néhány információ a Csatornáról, remélhetőleg kevés pontatlansággal, részben a kapott prospektusokból táplálkozva:

• A Csatorna egy 80 km hosszú vízrendszer, ami kb. 40 km hosszan terül el légvonalban (ennyi a két óceán távolsága a földnyelven), részben természetes vízgyűjtők révén (kis folyók medrében, ill. azok felduzzasztásával), részben emberi kéz munkájával ásott árkok, felrobbantott hegyek eredményeképp.
• Az egészet már a spanyolok is kitalálták a 16. sz. elején (vajon van ennek köze a spanyol viasz kifejezéshez??)
• A franciák a Szuezi-csatorna sikeres megépítését követően 1880 környékén kezdtek neki, de gondjuk volt az földcsuszamlásos tereppel, omladozó, esős hegyekkel, dzsungellel, s elfogyott a pénzük és gyakorlatilag a munkásaik is – több tízezren haltak meg maláriában, sárgalázban és Dengue-lázban, mert nem jöttek rá, hogy e kórokat a szúnyogok terjesztik. Mellesleg ők tengerszintnyire akarták mélyíteni a terepet a csatorna teljes hosszán... 
• Található a neten egy viccesen-magyar leírás erről az időről: itt (legfelül kattintva egyéb nyelveken is lehet olvasni, remélhetőleg több szerencsével:)
• Panama függetlenségének 1903-as kikiáltását követően az USA-val megegyezve kezdtek neki újra az építkezésnek USA-vezetéssel, óriási szúnyogirtó kampánnyal és kinin-koktélokkal, extra gépparkkal, emberi erő helyett vonattal vontatva a szétszabdalt hegyek törmelékét. A fő lelemény mégis az volt, hogy nem a tengerszintig mélyítik a terepet, hanem középen felduzzasztják a folyókat egy óriási egybefüggő vízfelületté, és zsilipelnek. Össz. 200 millió köbméter anyagot mozgattak meg. Az USA végül 1914-ben átadta a csatornát, cserébe 1999-ig (!) üzemeltette azt. 2000 óta egy külön panamai kormányhivatal/hatóság üzemelteti. 1963 óta éjjel-nappal üzemel, fluoreszkáló világítással. Az építés egy különleges multikulti kaland lehetett a világ minden részéről, 97 országból idesereglő munkásoknak (szinte egy Erasmus:) – jó látni a korabeli fotókon a sokféle arcvonást, köztük közép-európaiakat is.
• Több mint 1 millió hajó haladt már át rajta; az átkelési díj súlytól függ. A legolcsóbb átkelés 36 cent volt egy úszó által, a legdrágább kb. 400 000 dollár (~80 MFt). A kisebb hajók a zsilipek előtt gyülekezve várják össze az egy átemeléshez szükséges kritikus létszámot. Évente több mint 14 000 hajó kel át.
• Az útvonal: Karib-tenger – Gatun-zsilip – Gatun-tó – Culebra hágó (itt kellett átvágni a hegyet kemény emberi munkával) – Pedro Miguel-zsilip – Miraflores-tó – Miraflores-zsilip – Csendes-óceán.
• Kétsávos zsiliprendszer mozgatja a vízszintet, az óceánról 26 métert emelve a közbenső Gatun-tó szintjéig, majd kb. ugyanennyit süllyesztve a másik óceán szintjére. Összesen 3 zsilip van: Gatun, Pedro Miguel és Milaflores. Az átemeléshez használt víztömeget a Gatun-tó természetes utánpótlású vizéből nyerik (elég komoly a vízgyűjtő területe), és a zsilipek mellé épített medencékben osztják el újrafelhasználásra a következő zsilipeléshez.
• A zsilipeknél kétoldalt automata vonatok futnak a hajó be- és kifutásakor, amelyek biztosítják a minimális távolságot a hajófal és a zsilipfal között, így se a hajó, se a zsilip nem sérül.
• A Csatorna csak a „panamax” méretű (max. 32 m széles, 294 m hosszú) hajókat képes befogadni, ami kezd ciki lenni, így bővíteni kell a zsilipeket egy harmadik vízsávval, ami „pospanamax” méretet (49 m széles, 366 m hosszú) is át tud majd engedni. Emellett mélyíteni kell az óceáni kijáratokat, szélesíteni és mélyíteni a Gatun-tó navigációs sávját, emelni vízszintjét, mélyíteni a Culebra hágót, új 6 km-es csendes-óceáni bevezetőt építeni két külön helyett egyetlen zsilippel. 2014-re, a 100 éves évfordulóra tervezik befejezni a bővítést, amiben az orosz és egyesült arab emirátusoki ellenérdekek is sürgetik őket – egy nicaraguai hasonló építmény, amiben a két nagyhatalom gondolkodik, megtörné a panamaiak jól jövedelmező panamáját :)
• Egy egyszerre átvihető, 10 000 konténernyi hajórakomány 18 db 8000 lábnyi (kb. 2,4 km-es) vonatnyi vagy 5800 kamionnyi vagy 570 Boeing 747-es repülőnyi rakományt jelent.
• 9500 fős személyzet dolgozik a Csatornánál (bár ez az eddigi tapasztalatok szerint nem jelent semmit, ill. nem mérhető európai mércével) 

Fél 3-ra végzünk Mirafloresszel, összegyűlik n létszámú csapatunk, János szerez valahonnan egy n-2 férőhelyes mikrobuszt, amibe bepréselődünk, és visszaautózunk, Albrook plázánál kiszáll a társaság egy része enni-szétnézni, a többiek visszamennek a hotelbe, 3 óra szabad program. A pláza vicces, óriási tömeg, az étkezőrész közepén egy francia típusú vásári körhintával, és nem lehet 4 fős szabad asztalt találni. 

Gyorséttermi babosrizs, szétnézés, aztán hazataxizás. Késődélután a csoporttal egyórás kis séta a tengerpartig, ami a szállástól 3 tömbnyire, azaz párszáz méterre van. Csökken a nyüzsgő fekete tömeg, autószerelő műhely, útszéli kaja- és zöldségárusok, első rendszám nélküli autók, Latin-Amerika állítólag egyetlen mecsetje, s a parti sétány előtt egy felhőkarcoló, egy 2x3 sávos sztrádaátkelés, ahonnan már teljes egészében látni a part mentén kilométereken át elnyúló felhőkarcolókat; és kis park a sztráda és a sétány közt szintén hosszan elnyúlva. A sétányon túl derékig érő fal (párkány), amire nem lehet felülni, mert hirtelen ott terem egy egyenruhás alak és leparancsol, majd kövek és a tenger. Balra felhőkarcolók, jobbra halpiac és óváros. Balra indulunk, a sétányon gördeszkáznak, futnak, bicikliznek a helyiek (futókat legutoljára Costa Rica civilizáltabb részein láttunk, nyugati turisták lehettek). Egyenként engedve a kísértésnek és az eü-veszélyeknek végül majdnem mindenki megkóstolja a jégtömbből frissen reszelt jégkását. Jó üzletet csinálhattunk a bódés árusnak, de hiába vicceskedtünk vele, hogy akkor akár már be is csukhat mára, még kiszolgált másokat is utánunk, nem igazi közép-amerikai:) (János tapasztalatai alapján pénzzel nem lehet motiválni a közép-amerikaiakat; ha valaki eleget keresett aznapra, hajlamos becsukni a boltot; esetleg még akkor is, ha nem keresett eleget, csak nincs kedve csinálni.)

Séta után fél óra szabadprogram, ami lehet újabb szieszta a hotelben, esetleg további sétafika, újabb kínai tulajdonú abc-ben víz- és kekszkészletek feltöltése, illetve a hangokat követve egy nagy parkban a helyi 50-60 fős, főleg fekete fiatalság vasárnap délutáni programjának átélése: Dobos és trombitás huszonéves fiúk örömzenélnek sorba állva, néhány lány majorettet gyakorol hozzá – észlelhetően a dobosok viszik a prímet dallamban, koreográfiában (ütőpergetés, dob-dobálás), összeszokottságban, létszámban; a trombitások be-bekapcsolódnak, nagyon jól hangzik az egész. 20 percet bámuljuk őket, nem hagyják abba, csak jönnek az újabb zenészek, lepacsiznak a „karmesterrel” és beállnak ütni/fújni. Szuper.

Este közös vacsi egy közeli olcsó és jó spanyolos étteremben, ami a Benidorm-tulaj egy másik hotelének az étterme. A csoport egy részének, aki nem jön tovább a San Blas szigetekre holnap korareggel, ez búcsúvacsi is. Ötüktől elbúcsúzunk, illetve a vacsora másik érdekessége Alex, a helyi, olasz felmenőkkel bíró ingatlanbizniszben utazó srác, János túravezetőnk helyi ismerőse-barátja. Az ingatlanpiacról annyit, hogy 2009-ben még nem, csak 2010-ben lassult, és mostanság főleg venezuelaiak vesznek tömegesen ingatlanokat, az ottani politikai helyzet miatt. (Ez összevág azzal is, amit János a túra elején említett, h Kolumbiába szívesen, de Venezuelába nem vezetne csoportot biztonsági okokból). Egy másik érdekesség, hogy a rengeteg felhőkarcoló között van természetesen kereskedelmi célú ingatlan, de sok magánlakás is.

A vacsora további érdekességeként a Sopa de Mariscot tudom még megemlíteni, kitűnőre sikerült, igaz, még mindig csak a vizes verzió, és János szerint a tejes a tuti.

Aztán igazán fáradtan vissza a hotelbe, ma már vagy negyedszer, kis szieszta után páran tengerparti sétányoznak, mások vicces-giccses bömbölőzenés buszokat próbálnak fényképezgetni, amelyek este még különféleképp ki is vannak világítva és még intenzívebben invitál fel rá az invitálószemélyzet. Amikor rosszabb irányba indulunk fényképezőkkel a kezünkben, a szembejövő helyiek jóindulatúan fejcsóválva jelzik, hogy erre vagy arra ne menj tovább ilyen cuccokkal.

Este még összepakolás 3 napnyi cuccot, ami szerencsére főleg fürdőruha; a nagybőröndök a hotelben maradnak, ide térünk vissza 4 nap múlva. Az alváshoz nyitott ablak kell (légkondi is van, aki bírja), kissé zajos az utcai forgalom, és keveset alszunk, mert még sötétben indulunk bérelt régi típusú, zöld színben világító, giccses buszunkkal északkeleti irányba, a kuna (ill. guna, mióta 2011-ben elfogadta a panamai parlament, hogy ez egy másik betű) indiánok kis ékszerdoboz szigeteire. Juhééé!

A tizennegyedik nap

Március 14-én is borús reggelre ébredtünk, a reggelinél Koppány meg is jegyezte, hogy ha holnap is esni fog az eső, akkor az elégedetlenség "forradalmat" fog szítani, és holnap kitör a "szabadságharc" :). Gyors csomagolás után búcsút intettünk Tortuguero falucskának és hajóra szálltunk, hogy a Csendes-óceánnal párhuzamos folyón és csatornákon közel 100 km-t megtéve eljussunk Puero Limon városkába. A mintegy 4 órás út alatt körbevett minket a csodás esőerdő, így azzal lehetett múlatni az időt, hogy próbáltunk minél több állatot észrevenni és beazonosítani (madarakat, majmokat, lajhárt, leguánt, stb.). Keresztülhaladtunk egy olyan folyószakaszon is, ahol csak araszolva tudtunk haladni, mivel az 1991. április 22-ei földrengés annyira átalakította a folyómedret, hogy azóta folyamatosan kotorni kell, hogy hajózható legyen.

Egyébként jó tempóban haladtunk, így viszonylag gyorsan kikötöttünk, ahol már várt ránk a busz, igazi negro sofőrrel, aki elsőként Puerto Limon városába vitt el minket, amely Limon tartomány 60 000 lakost befogadó fővárosa. A földrengés ezt a települést sem kímélte, így egy-két megmaradt viktoriánus korabeli házat leszámítva, teljesen újjá kellett építeni, amelynek során elveszítette a város a korábbi arculatát, jelenleg egy-két szintes házak sorakoznak a nem túl széles, jellegtelen utcákon. A túravezetőnk nem is engedélyezett hosszas megállást itt, ezért csak a piacot tudtuk megnézni és egy helyi gyorsétterem jellegű talponállóban, egészen pontosan egy "polloza"-ban (csirkézőben) elkölteni az ebédünket, amely végül is elnyerte mindannyiunk tetszését.

Ezután ismét buszra szálltunk, hogy meglátogassunk egy csokoládé-készítő farmot, ahol a házigazda asszony megmutatta nekünk, hogy miből készül a csokoládé. A választ már mi is sejtettük, csak még élőben nem láttuk, egészen mostanáig: kakaóbabból, ami egy hosszúkás, kókuszdió méretű kemény "tokban" található sokadmagával, fehér gyümölcshús közé párnázódva. Meg is kóstoltuk ezt az édes mázat, ami magában rejti a tényleges kakaóbabot, amit elrágcsálni nem olyan nagy élvezet, mivel nagyon keserű. Az igazi élmény csak ezután következett, amikor megízlelhettünk számtalan különböző ízesítésű csokit: a gyömbérestől a vaníliáson, a mentáson, a fahéjason, az ét- és tejcsokin át egészen a szerecsendiósig. Ez utóbbi igazán különlegesen finom volt. Itt derült ki az is, hogy egy korábban látott gyönyörű bokor és termése - amit mi a kinézete alapján "szőrös eperfának" neveztünk el, valójában egy fűszernövény, amit ízesítés mellett természetes festékként (színezőként)  is használnak.

Miután felébresztettük a csokifarm-látogatás ideje alatt a buszban elaludt sofőrünket, tovább folytattuk utunkat az elkövetkező két napunk szálláshelyére Puerto Viejo-ba, ami egy kicsiny falucska a Csendes-óceán partján, amely a turizmus  révén egészen nagyra nőtt és mára igazi üdülő településsé vált, és képes az ide látogató turisták mindenféle igényeit kielégíteni. A szállásunk igazán klassz, a tágas szobácskákban baldachinos franciaágy, a szobákhoz tarozó teraszokon függőágyak szolgálják a kényelmünket.

Egyedül az időjárás nem kedvez nekünk. Továbbra is követ minket az eső vagy éppen mi hozzuk meg (?), így napozni, strandolni egyelőre nem volt alkalmunk, de továbbra is reméljük, hogy másnap már szikrázó napsütésre ébredhetünk. Ezt azonban nem lehet kivárni vacsi nélkül, ezért felkerestünk közösen egy karibi éttermet, ahol nagyon finomat ettünk és ittunk, majd rövid szieszta után szórakozni mentünk egy helyi, tengerparti bárba, ahol egy zenekar koncertezett, méghozzá kellemes, táncolható zenét adva, így egy jó kis táncos partival fejeztük be a 14. napunkat.

(Ui. Blogtársaim motivációcsökkenését vélem felfedezni a posztok hosszának rövidülésében, ezért kérem a kedves olvasókat, hogy kommentjeikkel jelezzék érdeklődésüket, kérdezzenek, és fűzzenek hozzá bátran. Szükségünk van hazai szavakra... - a szerk.)

A tizenegyedik nap

Microfono, por favor! – elmesélem, mi történt velünk.

A tágas, kényelmes, csodás szállásunknak egyetlen hátránya volt, hogy Dáviddal és Andrással osztoztam a szobán, ami a baño (odahaza WC, klozet, budi, mellékhelyiség, latrina, illemhely, vagy árnyékszék) kihasználtságát reggelente 100% fölé emelte. Dávid amúgy is gyakran és hosszasan látogatja mostanság, igaz, az egész társaságban igen ritka az utóbbi időben a székrekedés. Ja, és hogy ki is András?

No, akkor tartsunk egy rövid bemutatót a társaság 40 évnél fiatalabb tagjairól. Ha lesz időm, a bölcseket is bemutatom majd utóbb.

Ági, közgazdász, akiről azt tudjuk, hogy majdhogynem megjegyezhetetlen vezetékneve van, pótlistáról, vígaszágon jutott be, és ügyesen mászik mászókára, és Dáviddal fedezte fel az új világot (értsd: együtt voltak New Yorkban – nem tervezetten). De lehet, hogy hamarosan egy bejegyzést is elkövet majd itt. God bless (the entire) America!

Szilvi, a magyar munkaerőpiac háborús veteránja, a fejvadászok fejvadásza, a gombák védelmezője, mi több egyetlen sorstársam a tengeri herkentyűk szabadon bocsátásának és megóvásának érdekében alapított ligában.

András, a világevő. Senki nem tudja, hogy csinálja, senki nem tudja, hogy mit csinál. Vízilabdázó öregfiú, a humor gépfegyvere, a helyi nők bálványa s réme. Esőkabát ajándékozó és elkobzó, a tipico ételek hű barátja.

Oszi, született Tamás. A magyar informatikustársadalom oszlopos tagja, pólóival a magyar informatikai innovációk reklámarca Latin-Amerikában. A víz-, ütés-, és cseppálló objektívek és fényképezőgépek legelhivatottabb tesztelője.

És persze mindemellett Brigi, Csaba, Dávid és jómagam.

Tehát, két perccel azután, hogy indulni kellett volna reggelizni, végre bejutottam ama nevezetes, korábban említett helyre, ahova ugyebár a király is egyedül… Öt perc késéssel azonban már úton is voltam, de nem tudom, hogy került Dávid mégis mögém. Örök rejtély, mert nem is akarom megfejteni. Reggelinél csodával határos módon választási lehetőség volt, és meglepő módon az asztalunkra nem került rizsesbab. Visszaslattyog, összecuccol, buszba beül. Vár. Vár. Vár. Ki nincs még itt? Józsi és Dávid… Józsi itt van. Dávid? Toaletten. A busz morgolódik, János az indulás mellett van, de a helyzetet megmentjük egy várjunk még egy percet könyörgéssel, amíg Koppány felrohan, bekiabál, Dávid – vagy igen, vagy nem – a komoly munkáját félbehagyva áll fel a csatatérről (nem javasolt belegondolni), és siet bajtársaihoz. Buszba be, ablakot le, mert légkondi csak akkor van, amikor. De nem most. Hiszen a mikroklímában nincs is szükség rá, hacsak nem párátlanítás miatt. Közép-Amerikában ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy amint az esős évszaknak a zöld évszak, az ömlő esőnek a mikroklíma a szinonimája.

Itt jegyzem meg, hogy felháborító, kiábrándító és frusztráló érzés fél napnál tovább „némának” lenni, és így az extrovertált ember kínszenvedéseken megy át. Eddig is tudtuk, hogy isten nem ver bottal, s hogy az útjai kifürkészhetetlenek. S mivel a hangom már a karaoke-nál sokan megirigyelték :D, valaki le is nyúlta.

Ahogy kedves Bishop barátom mondaná: „lényeg a lényeg”, elmentünk canopyzni. Aki nem tudja mi az, az nem kap rétest estére. Itt pláne nem, de helyette van egy kis rizsesbab. Szóval drótkötélen csúszni fantörpikus. És, bár jó Zamárdi és Csillebérc, még jobb Visegrád, de azért a világ leggyorsabb és leghosszabb hivatalos canopy pályája jó néhány klasszist ver az előbbiekre. Hiába a vulkán, hiába a tó meg az esőerdő, úgyis a sebesség a király. Egy-két ejnye-bejnye kellett ugyan hozzá, de azért csak végigcsúsztunk (Brigi inkább távolról szemlélte az eseményeket). Nyolc szakasz volt, íme, így festett a leghosszabb:

Koppány papa beadja a trükköt

Csapattuk neki keményen! A videón a háttérben látszik az Arenal tó, illetve jó időben még az Arenal vulkánt is láttuk volna. Nem láttuk, mégsem panaszkodott senki a délelőtti programra. Innen azután a Chato vulkán megmászása volt a cél, ami viszont már nem gyerekjáték. Sokan már nem is jöttek a nehezebb túrára, hárman pedig az emelkedő felénél fordultak vissza. Tisztességesek és figyelmesek voltak, mert nem akartak minket lassítani. Igaz, az eső már kevésbé volt tekintettel erre, a már-már megszokott módon zuhogott a nyakunkba, miközben mi 400-500 méteres szintemelkedést próbáltunk leküzdeni a dzsungelben. A táj gyönyörű volt ugyan, csak kevés lehetőségünk volt csodálni, ha nem akartuk kockáztatni, hogy lefelé természet alkotta vízi csúszdán siklunk a hegy lábáig. Emlékeim szerint nagyjából 50 perc alatt értünk fel, de az sincs kizárva, hogy a délutáni szieszta kicsit megszépítette az emlékeim.

Miután ugyanis lemásztunk, majd megnéztünk még egy robogó vízesést, és busszal hazamentünk, gyorsan összekaptuk magunkat, hogy még azzal a lendülettel, és fürdőruhába öltözve átlibbenjünk a közeli élményfürdőbe. Több mint húsz medence, három fantasztikus csúszda, gőzfürdő, forró víz és vízesések közepette áztattuk ki az utóbbi napokban és túrákon megfáradt csontjainkat, izmainkat. Ezúttal még az eső is elkerült minket, ami meglepő annak fényében, hogy az elmúlt három napban a magyarországi éves csapadékmennyiséget láttuk lehullani.

Este szétázva, és fáradtan estem volna ágyba, ha nem lennének mérhetetlenül fontosak számomra a kedves olvasóink, így Brigi cikkét még képekkel megtűzdelve kihelyeztem, majd összerámoltam, hogy tovább folytassunk vándormadár életmódunkat.

Ezen a napon a programok miatt nem vittem magammal fényképezőgépet, így a fotókért köszönet Áginak, Dávidnak és  Brigiéknek.

Az ötödik nap

Március 4-én heves esőzés és szél közepette érkeztünk meg az esti szálláshelyre, a Poas vulkánhoz, de abban a reményben tértünk nyugovóra, hogy reggelre biztosan eláll. Nos, sajnos a mai napon is szakadó esőre ébredtünk, ezért elmaradt a Poas vulkán megtekintése. Cserébe viszont remek reggelit ehettünk az exkluzív kialakítású Poas Volcano Lounge nevű szállásunkon. Friss gyümölcsökkel indítottunk (ananász, papaya, mangó, sárgadinnye, görögdinnye), aztán jött a villásreggeli frissen facsart narancslével.

A ráérős reggeli után indultunk útnak, az első célpont Greco városa felé, ahol megnéztünk a bádogtemplomot, amelynek alapanyagát Belgiumból hozatták, a legenda szerint félreértés eredményeként került ide az eredetileg Görögországba szánt bádoglemez. A tévedés oka a város nevében rejlik, mivel az spanyolul Görögországot jelent, így egyszerűen Európa helyett ebben a városban kötött ki az építőanyag, amit aztán felhasználtak templomépítésre.

Ezt követően meglátogattuk a helyi piacot, ahol egymás mellett a hazaihoz hasonló kialakítású standokon árulták a számunkra egzotikus gyümölcsöket, halakat, húsokat, sajtokat, stb. Megkóstoltuk a helyiek kedvenc tejes turmixát "guanabana"-t, amelynek az íze leginkább a madártej és a nagyon édes banántumix elegyéhez hasonlított. Ettünk még friss sajtot birsalmasajtszerű lekvárral, epret és, mint később kiderült, főzőbanánt (az hasonlított a legjobban a Magyarországon kaphatóhoz, azonban a kisebb méretűt kellett volna választani ahhoz, hogy a legfinomabbat kapjuk).

Utunk következő állomása Sarchi (igen, Szárcsi – a szerk.) városa volt, ahol a főtéren megcsodálhattuk az ország legnagyobb szekerét, amely nemcsak nagy volt, hanem nagyon színes és díszes festésű is. A tér, amelyen állott, maga is színesre festett betonkockákból és kör alakú kövekből állt.

Megálltunk még egy ajándékboltnál, hogy lehessen venni costa ricai emléktárgyat, majd elhagytuk a fővárost magába foglaló tartományt, átlépve Guanacaste tartományba, amely a nevét egy fáról kapta, aminek szinte minden részét hasznosítják, így pl. a kérgéből teát készítenek bronhitisz és hasmenés ellen.

Az utunk során volt alkalmunk megkóstolni a cukornádat. A túravezetőnk tört nekünk nádat, lefaragta a héját, így hozzáférhetővé vált a belső rostos, édes rész, amelyet el lehetett rágcsálni.

Még a határ előtt meglátogattunk egy állatmenhelyet, ahol megnéztük a Costa Ricában élő állatfajokat. Szerencsénk volt, mert a parkban élő, főként éjszakai életmódot folytató ragadozó állatok közül egyedül a borzot nem láttuk, az összes többi megmutatta magát, így megleshettük a jaguárt, pumát, ocelotot, kismajmot, vidrákat, tukánt (ez egy gyönyörű színekben pompázó, nagy csőrű madár), araszári és más papagájokat, valamint őzet és marhát egyaránt.

A parkot egy svájci származású hölgy hozta létre azzal a céllal, hogy a veszélyeztetett fajok fennmaradását elősegítse azáltal, hogy befogadja az illegálisan beszerzett, de a hatóság által elkobzott vagy házi kedvencként tartott és megunt állatokat. A parkban szedtünk mangót, majd tovább utaztunk a tartomány fővárosába, Liberiaba, ahol a piacon elfogyasztottuk az ebédünket, ami nekünk Csabával egy marhahúsos levest jelentett. Tele volt zöldséggel: burgonyával, jukkával (yucca), főtt kukoricával, sárgarépával, főzőbanánnal, és járt hozzá egy kis darab zöld héjú, narancssárga húsú citrom, egy tányér rizs és egy tortilla is, ami kettőnk számára is laktatóvá tette a nagy tál ízletes levest. Az árus nővel még beszélgettünk egy kicsit, és egész jól megértettük egymást, ami külön kellemes élményt jelentett számomra, másfél hónapnyi spanyol tanulás után.

Ezt követően egy rövid utazás után a határátkelés mindösszesen kétórás műveletéhez érkeztünk, ami azért vesz igénybe ennyi időt, mert először is ki kell lépni Costa Ricából, amihez ki kell tölteni egy nyomtatványt, lepecsételtetni az útlevelet, majd ugyanezt meg kell ismételni a Nicaraguába történő belépéskor is, majd még a sofőrnek is el kell intéznie a busz beléptetését. Ahhoz képest, hogy hosszadalmas volt ez a procedúra, nem volt olyan unalmas, mert közben folyton volt valamilyen elfoglaltságunk: nyomtatványkitöltés, pénzváltás, emellett beszélgettünk, és megfigyeltük, hogy mivel foglalatoskodnak a helyiek az átkelés közben. Érdekes volt látni, hogyan árulnak nénik hűtőtáskákban lévő nejlonzacskókból (!) készételeket: pl. rizst, hozzá kézzel kiszedett húsdarabokat, amit aztán kézzel fogyasztanak el az éhes utazók. Mi nem kaptunk kedvet, hogy együnk, bár látszólag jóízűen lakmároztak az ételekből.

A lényeg, hogy gond nélkül bejutottunk Nicaraguába, hogy további utazás után elfoglaljuk az elkövetkező két napra a szállásunkat és egy jót vacsorázzunk, a változatosság kedvéért egy vulkán tövében :).

Day 1 (BUD - FRA - MIA)

Nem szeretném elvenni Brigi kenyerét, hisz megegyezés szerint ő írhatja le az első nap krónikáit. Elöljáróban csak annyit, hogy minden flottul ment, felfértünk minden gépre a legkisebb probléma nélkül, snapszerben Csaba kapta a bunkót, végül épségben landoltunk Miamiban. Nem tűntek el a csomagok, kiderült, hogy Kozma Dávid épp itt van, így ő vitt el minket a reptéren lefoglalt szállásunkra. Holnapra fürdő- és pihenőnapot hirdettünk. :)