Nicaragua - Costa Rica

A következő napok útvonala:

Nagyobb térképre váltás

Pár kép Andrástól

A kilencedik nap

A tegnapi karaoke est után meglehetősen korainak tűnt a reggeli ébredés, de mivel ma is nagy utazás előtt álltunk muszáj volt katonás fegyelmezettséggel készülődni. Mindez sikerült is egészen a reggeliig, amely önhibánkon kívül hosszúra nyúlt. Hiába telepedtünk le időben egy közeli étkezdébe, a helyiek ráérős munkatempója és életritmusa miatt a megrendelt ételek és italok csigalassúsággal érkeztek csak, pedig 4 felszolgáló sürgött forgott körülöttünk. Többször is rákérdeztek és feljegyezték mit kértünk és a számla elkészítéséhez is mind a 4 ember komoly összehangolt munkájára volt szükség :) Ezek után nem volt kétséges, hogy késve érünk a tovább induló buszhoz. Mivel az elmúlt napokban sokszor fordult elő késés (az már nem a mi érintettségünkkel), ezért mire a buszhoz értünk, elkészült a "jegyzőkönyv", amiről azonban Dávid jogász kollégám megállapította, hogy formailag érvénytelen, így végül hátrányos következménnyel nemjárt a késésünk :). Tegnapi idegenvezetőnk, a lelkes Gioconda nem hagyott minket útravaló nélkül, és elénekelt nekünk búcsúzóul egy hazafias, nicaraguai dalt. Így vettünk búcsút Granada városától, amit igazán sajnálok, mert most éreztem először az út során azt, hogy nagyon maradnék még, dacára annak, hogy két tartalmas napott töltöttünk el itt, a város azonban annyira színes és "élő", hogy még kellene egy kis idő, hogy minden szépégét ki lehessen élvezni. Elindultunk tehát ismét Costa Ricába. János (túravezetőnk) a buszozás során madártani ismeretterjesztéssel tartotta fenn a figyelmünket, sorra véve az eddig látott madarak (a tukántól a zacskós madárig) látott jellemzőit.  A nicaraguai - costa ricai határátlépés már rutinosan zajlott, sokkal hamarabb átjutottunk, mint pár nappal korábban. A következő állomásunkig  még hosszú út állt előttünk, ezért János Costa Ricában is folytatta ismeretterjesztő előadását ezúttal a drog és a prostitució térségbeli helyzetéről és közkívánatra Chavez venezuelai elnökről.  Mivel már mindenki (köztük a sofőrunk is) nagyon megéhezett, viszont a szoros időbeosztásunk nem tette lehetővé, hogy rendes étteremben ebédeljünk, ezért megálltunk egy Burger Kingnél, ami nem néz ki másként, mint odahaza, csak annyiban, hogy egybe volt építve egy pizzázóval (Papa John's étteremlánc). Nagy élményt nem jelentett, de legalább mosdóba lehetett menni és egy kicsit kinyújtoztatni a lábunkat, és nem utolsó sorban a sofőrünk nem maradt éhes. A hosszú buszút után végre megérkeztünk a nap fénypontjához: egy csodálatos vízeséshez, amely 16 méter magasból zúdul le és a tövében, viszonylag sekély vízben jót lehet pancsolni, amelyet ki is használtunk.

A fürdőzés után elindultunk a mai szálláshelyünkre a Tenorio nemzeti parkba, amely egy egészen más mikroklimájú térségben található, mint ahol eddig jártunk. Olyan gyönyörűen zöld volt minden (a fű és a fák), hogy ha nem lettek volna a pálmafák, a tikkfák és más trópusi növény, simán beillett volna egy angliai tájnak ez a vidék. A nemzeti park vadőrházában töltöttük az éjszakát 4-6-8 ágyas szobákban, emeletes ágyakban, amely  a szűkössége ellenére senkinek sem okozott problémát, mert az egész napos buszozás után kellően elfáradtunk mindannyian. De, hogy tényleg gyorsan álom jöjjön a szemünkre, a "tipico" vacsora után tettünk egy éjszakai sétát az esőerdőben a vadőr vezetésével, fejlámpával a fejünkön, csöndben haladva, hogy láthassunk állatokat. Sajnos, egy átbaktató tapíron, néhány szöcskén és pókon kívül egyetlen igazán érdekes állatot sikerült megfigyelni: egy álmérges kígyót, ezt azonban meglehetősen közelről, mert mindenki kézbe vehette, ami nagy élmeny volt.

Ezzel zárult a kilencedik nap, amely remélem, nemcsak számomra telt nagyon jól: CUMPLEANOS FELIZ MI MADRE! (vagyis Boldog Szülinapot Édesanyám!)

A nyolcadik nap

A granadai hostelben a kötelező 23 órai takarodót követően viszonylag hamar sikerült elaludni, amit az éjszaka során csak a monotonon kattogó ventilátor zavart kicsit a fülledt szobában. Az ágyból kikászálódva a többi hostellakót már a függőágyakban találtuk, tökéletes gyarmati hangulatban indult a nap. A reggeli a szomszédban várt minket, János ismerőseinél.

A menü a szokásos tipico, vagy amerikai palacsinta, rántottával. Arra csak kis idővel jöttünk rá, hogy a rántotta a palacsintához tartozik, eddigre azonban már a csoport „rámenősebb” tagjai nekiláttak. A reggelihez járt több különböző gyümölcslé is, hol jobb, hol – mondjuk – érdekes ízben (tamarin). Ameddig ettünk, Gioconda, a későbbi idegenvezetőnk már teljes népviseletben pompázva készítette elő a csapat nőtagjainak a hasonló ruhákat. Kis unszolást követően beöltöztek, így volt téma a fényképészek hadának.

Persze a városnézésre is a népviseletben indultak neki.

János már napokkal ezelőtt felkészített minket az áriákkal tarkított idegenvezetésre, adathegyekkel és egy újabb lelőhetetlen idegenvezetővel, aki akkor is beszél, ha már nem fordítják a mondókáját. Kíváncsian vártuk, hogy most is igaza lesz-e. Most volt talán először igazán fülledt meleg az idő a túránkon, ennek megfelelően, mindenki kicsit fáradtan kezdett neki. Granada Nicaragua turisztikai fővárosa, a spanyolok alapították 1524-ben. A város épületei eleinte fából készültek, nád fedéllel. A történelme során többször felégették, hol a spanyolok maguk, hol a belga kalózok. A város egésze koloniális stílusban épült újjá, ezt a városképet a mai napig védik. A házakat felújítani csak az autentikus homlokzat megtartásával lehet, az utca felőli részek csak földszintesek lehetnek, emeletet a belső épületrészekre lehet húzni. Belül sem teljes a szabadság, medence csak a második udvarban lehet. Ez elsőre elég mosolyogtatóan hangzik, látva a nagy szegénységet, majd pont medencét építenek... Az út során több épületbe bementünk, ami meglepő volt, hogy igazából senkit sem zavart, sem munkást, sem bolt tulajdonost, hogy pusztán városnézési szándékkal betódul 15 ember fotózni. Bár vannak utcanevek, de itt is úgy közlekedik a többség, hogy valamilyen nevezetesebb épülethez kötve határozzák meg a céljukat.

Megnéztünk részletesen egy magán múzeumot, ahol elsősorban különböző cserépedények voltak, leginkább még az indián korból. Itt hallottunk pár elméletet az ország nevének eredetéről, ami vagy a környező indián törzsek nevéből, vagy a terület és a víz kapcsolatából ered, bár János igazából egyikben sem hisz saját kommentárja szerint.

A főtéren gyereklányok focimeccsébe csöppentünk, a sok adattól elaléltan inkább leragadtunk itt, de Gioconda áriájára már mindenki beért a templomba, ami visszhangozva továbbította a szenvedé(lye)s énekhangokat.

A városnézés végére még sikerült felkelteni a társaság érdeklődését egy szivargyár meglátogatásával, bár a három sarokra lévő Mombacho szivar manufaktúrába már volt, aki inkább a busszal ment. Bent épp négyen készítették a szivarokat. A megfelelő dohányt az ország északi részében termelik, mert az ottani vulkanikus talaj jobban megfelel. Egy szivar, 5 fajta dohánylevélből készül, van, amit árnyékban, van, amit nap alatt termelnek és ezek aromájában, minőségben is különbség van (egy szivaron belül is). A szivarsodrás két fázisban történik, először egy lazább szerkezetű alap készül, ezt 20 percre aztán egy présbe rakják, ami megadja a szivar formáját és vastagságát, tömörségét. Ez után tökéletes minőségű levelekből készül a külső réteg, méretre vágják és 3 hétig humidorban érlelik. Végül lefagyasztják, hogy az esetleges baktériumok, amik később ronthatják az élvezeti értéket, elpusztuljanak. A gyárban a legolcsóbb kivitelben 7$ volt egy szivar, ugyanabból a 24-es fadobozos kivitelt Kínában közel 500$-ért árulják.

Egy helyi kifőzdében az immár szokásossá vált tipicos ebéd után végre kipróbálhatom a hostel medencéjét, ami ebben a fülledt időben közepesen felüdítően meleg és iszonyat hangulatos.

Délután megyünk a Nicaragua tóhoz, Giaconda ide is teljes népviseletben jön és áriákkal szórakoztat minket. A Nicaragua tó Latin-Amerika második legnagyobb tava (a Titicaca tó után). A vize tiszta, bár nem tűnik annak, mert a környező vulkánok hamuja miatt sötét a vize, és a parton a homok is fekete. Ebben a tóban él a világ egyetlen édesvízi cápája, a bikacápa leszármazottja. A bikacápa az egyik legvadabb cápa, az édesvízi változatát ellenben békésnek mondják. Két hajóval indulunk a szigetek közötti túrára. A szigeteket meg lehet vásárolni, nagyságra kb. akkorák, hogy elfér rajtuk 1-1 ház. Csatornázás nincs rajtuk, ellenben áram van. Ez lett a veszte az egyik szigeten élő majmok közül az egyiknek, egy másiknak pedig a farka bánta a villanyvezetéken ugrálást, így már csak kettő maradt, akik jó kis műsort csináltak nekünk. Egy másik szigeten egy fán lakott egy csomó hókócsag, kárókatona és pásztorgém, amiknek az ürülékétől tiszta fehér volt a fa. Az egyik szigeten kikötöttünk, itt az étterem teraszán szabadon kószált két papagáj, amik egész jól tűrték a kezünkön fotózást egy darabig. Egy közepesen rögzített deszkáról szaltó-verseny kerekedett, egész meglepő eredményekkel, akiből ki sem néztük volna, azok is meglepő mutatványokkal szórakoztattak.

Végül a visszafelé úton kiszálltunk egy pici szigeten, amin egy erőd volt, melyet a belga kalózok ellen építettek (a Karib-tengertől a folyón hajóztak fel a tóhoz és innen támadták Granada városát).

Este az eddigi legrosszabb vacsorával sikerült találkozni, egyben le lehetett már vonni elég biztonsággal, hogy a babos rizs különböző változatain (kb. mint nálunk a fröccs) kívül egyéb nemzeti eledelük nincsen.

Az este lezárása képen egy karaoke bárba próbáltuk felvenni a helyiek bulizási ritmusát. Koppány kifejezetten elemében volt, társa igazán csak András volt, aki rekedtes hangjával hódította meg az egyik helyi hölgyet, aki Jánosnál könyörgött összetett kézzel a telefonszámáért. Koppány Backstreet boys rajongása egy fergeteges előadásban mutatkozott meg (Larger than life). Ezek után megfelelően emelkedett hangulatban fejeződött be az este, hála János témaválasztásának a hazafelé vezető út beszédtémájának… (tudjátok, az a szó, amit minden magánhangzóval el tudunk mondani, és csak a fiúk tudnak rajta röhögni – a szerk.)

A hetedik nap

Mikor az Úr megpihent...
... de nem mi!

Még mielőtt belefognék a hetedik nap részletes ecsetelésébe, két megjegyzést fűzök Csaba előző napi posztjához. Egyrészt ellopta egy témám, ami nem szép tőle, hiszen a feliratos oskolabuszokat a hetedik napon láttuk, nem is beszélve arról, hogyan hamisítja meg a történelmet és fest hamis képet Latin-Amerika társadalmáról: a buszon ugyanis az a felirat állt, hogy "Jézus az én hű barátom". Másrészt - és erről neki csak másodkézből lehet tudomása - megvilágosodtam, mi előny származik abból, hogy a szabad- és alvóidőmet a hazai közönség tudásvágyánk kielégítésére fordítom, magyarul, éjszaka bolgot írok: két méterről nézhetek farkasszemet egy oposszummal. Nagyon cuki, de tök dilis feje van. :) (Sajnos, fényképező nem volt nálam.)

Ezzel együtt igen nagy segítség számomra, hogy nem egyedül írom a blogot, mert nagyon sűrűek a napok, és iszonyú kevés idő van ezzel foglalkozni, így mindig az alvóidőből kell elcsalni egy kicsit. Még így is minden este van melóm a képekkel, de legalább nem kell estéről estére írásba önteni a gondolataim.

Na, szóval, reggel nem kellett vészesen korán kelni, háromnegyed nyolckor kezdtük el pakolni a csomagokat a buszba - terv szerint. Reggeli után indultunk is a napi rutinunk elvégzésére: megnézni egy vulkánt. János (túravezető) állítása, mely szerint minden vulkán másmilyen, teljesen helytálló. Korábban Hawaiin láttam vulkánt, de az is egészen más volt. Szóval, indulás után - egy nap késéssel ugyan - de meghallgattuk a Vamos a la playa című dalt, és újabb érdekes történeteket hallgathattunk meg. Jut eszembe, előző nap végre megtörtént a régen halogatott bemutatkozás is, kiderült, hogy egy ügyfelem is utazik velem, akit személyesen nem is ismertem. :)

Út közben lőttem egy pár fotót a helyi viszonyokról a buszból (elnézést a minőségért):

A Masaya vulkán nem volt messze tőlünk, így hamar odaértünk. A vulkán környékén a több mint kétszáz évvel ezelőtti kitörés nyomai láthatóak mindenfelé, hatalmas méretű vulkáni tufa borítja a tájat. A vulkánnak több krátere van, az egyik olyan mély, hogy nem is látni az alját, és ebből folyamatosan ömlik a füst, és a kénes bűz. Ugyan nagy aktivitást nem mértek mostanában, de felkészültek, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. A vulkánról egyébként 8 köbkilométer (!) föld robbent le a kitöréskor.

Egy másik kráterét (a kráterek szentekről vannak elenevezve spanyolul) megkerültünk gyalog, és útközben igen közelről meglehetősen sok keselyűt láttunk. Állítólag jó, ha széttépnek minket halálunk uán, mert segítenek feljutni a mennyországba. Ezt végül senki nem próbálta ki - hál' istennek.

Igazából volna még mit írnom erről a vulkánról, de akkor nem tudnék vacsorázni, úgyhogy majd otthon. :)

Innen aztán útbaejtettünk egy éttermet, de valójában csak a kilátás kevéért, a kémek azonban leadták a drótot, és máris ott termett a helyi rezesbanda (élükön egy Elvis reinarnációval), hogy elhúzzák az "amerikai turistáknak" a világslágereket. Jómagam kifejezetten élveztem, és meg is honoráltam, hogy a kedvemért a Guatanamerát is csodás előadásban prezentálták.

Itt fotóztam Verának a következőt, aki látja, mondja meg neki!

Továbbmentünk, hogy a közeli, a vulkánnal megegyező nevű város piacát is felfedezzük, és a vállalkozóbb kedvűek ehessenek, vásárolhassanak. Nagyon durva a hely európai szemmel elsőre, de valahogy mégsem ijesztő, nem kelt félelmet. Személy szerint például otthon sokkal jobban tartanék egy hasonló piacon. Mindent lehetett itt kapni, ami csak szem-szájnak ingere, vagy épp nem ingere. De nálam sokkal beszédesebbek a fotók, nem beszélve arról, hogy még mindig szeretnék menni vacsorázni!

Hozzáteszem - mert attól tartok sem a képek, sem az otthoni előítéletek és az információhiány sem ezt támasztja alá -, Nicaraguában teljes nyugalom van, kedvesek az emberek, nincs mindenkinél fegyver, nem akarnak kirabolni, nem találkoztunk semmi agresszióval, csak vendégszeretettel, békével és kedvességgel. Sőt, boldogsággal és vidámsággal.

Egy újabb gyors vásárlás után ismét buszba ültünk, hogy elkocsikázzunk az Apoyo-tóhoz (ahol korábban laktunk), de immár a hegytetőre, a kilátóhoz. Itt lehetőségünk volt mindenféle helyi - otthon ismeretelen - gyümölcsök végigkóstolására, és jó magyar szokás szerint hűtőmágnesek vásárlására. Végül megcsodáltuk felülről is a tengerszemet. (A panaszokat meghallagatva igyekeztem az emelkedésemen kissé javítani újfent.)

Estére aztán megérkeztünk Granadába, közel s távol a legcsodálatosabb városba, amely Európában is előkelő helyen végezne egy városképi versenyben. Az épületek és a közterek gyönyörűek, rendben vannak tartva, és olyan szép színesek, hogy egyszerűen nem engedik az embert lehangolódni, sugározzák a jókedvet és a vidám hangulatot. Az iskola megtekintése és rövid sétálás után megvacsoráztunk, és a kötelező blogírás után el is tettük magunkat másnapra. De még előtte (majdnem) babasimára varázsoltam az arcom.

VÉGRE MEHETEK VACSIZNI! ;)

Ja, ezt még a hölgyeknek (a virág Nicaragua jelképe)!

Igyekszem hamarosan egy térképen is ábrázolni, merre járunk.

A hatodik nap

Apoyo krátertó, Nicaragua

Első nicaraguai szállásunk az Apoyo krátertó melletti Paradiso hostelben volt.

Az előző napi késői érkezés után most volt időnk körülnézni, az egész délelőttöt a szálláson töltöttük. Fürödtünk, kajakoztunk egyet a part mentén, megnéztük a szállásunk szomszédságában élő helyieket haj- és ruhamosás közben. Nem volt egy eseménydús délelőtt, de ez nem is volt baj az előző napi hosszú buszozás után.

Dél körül azért persze ezen a napon is buszba szálltunk, és elindultunk a csendes-óceán partjára egy halászfalu felé. Az utak érezhetően jobbak itt Nicaraguában, mint Costa Ricában. Costa Rica oktatásra és egészségügyre költ többet, Nicaraguában pedig a sík terep és az állandó hőmérséklet mellett az is segít az utak minőségét fenntartani, hogy sokkal kevesebb autó jár az országutakon. A kocsik nagy része egyébként ázsiai, és itt már egy Hyundai Accent után is megfordulok, Miami Beachen két nap után ehhez már a Porsche is kevés volt. Személyautók mellett látni még egy csomó USA-ból áthozott 15 éves iskolabuszt, némelyiket még az eredeti sárga festéssel, sokat viszont szinesre festenek, és teleírnak vallásos szövegekkel, néha a sofőr is csak félig lát ki a szélvédőn a "Jézus a barátom" felirattól. Elég sok még a taxi (ezeken is láttam már teljes motorháztetős "Jézus él" feliratokat)

Vonatközlekedés már több, mint öt éve egyáltalán nincs az országban, távolsági közlekedésre a buszt használják, ezekre nem árt kabátban felszállni, mert szeretik a hűtést 16 fok körülire állítani, had érezze az ügyfél, hogy szolgáltatást kap a pénzéért. A gépjárművek mellett látni még az utakon ökrösszekereket, cowboykalapos lovasokat, tuk-tukokat (az itteni neve mototaxi, de a turisták hatására elkezdték már itt is tuk-tuknak hívni őket), egyenruhás iskolásgyerekeket (sok a gyerek, kevés az iskola, ezért két műszakban megy az oktatás), és mormon hittérítőket (Krisztus járt Amerikában!).

Dél felé haladtunk a Pánamerikai főútvonalon, ami a leghosszabb autózható útvonal a világon, Alaszkától Tűzföldig vezet egy rövid kihagyással Panama déli határánál (ott repülővel, hajóval, vagy egyhetes dzsungeltúrával lehet eljutni a columbiai szakaszig). Az első megállónk a Nicaragua-tónál volt. A tó nagyobb, mint Pest megye, a miami beach-i vendéglős szerint az egyetlen tó, amiben cápák élnek. Csináltunk pár képet a partján, szépen látszott a Ometepe-sziget két vulkánja, aztán belepisiltem a tóba, de közben persze a kollégáim tanácsára végig figyeltem a sugarat, hogy nehogy felússzon rajta egy candiru.

A tótól az óceánpartra, San Juan del Surba mentünk ebédelni. A tegnapi piaci ebédünk után ez most nagyon más volt, azért a kifőzdehangulatért tényleg érdemes volt idáig utaznunk, ezért a mostani turistaellátóért elég lett volna Siófokig.

A késői ebéd utáni fél nap viszont számomra az egyik legjobb élmény volt az út során. A faluból egy rövid buszozással egy elhagyott tengerpartra jutottunk, ahol egy három éve bezárt szálloda strandján telepedtünk le. Itt láttuk először a Csendes-óceánt, egyből bele is vetettük magunkat. Az új kedvenc sportom most már hivatalosan is a deszka nélküli szörf, itt pont jók voltak hozzá a hullámok. Odáig gyalogolsz be a vízbe, ahol a hullámok megtörnek, kb mellkasig ér, és ott vársz. Néha percekig tart, mig érdemes elindulni, de kis gyakorlás után már lehet érezni, hogy melyik hullám lesz a jó. Amikor közeledik a tökéletes hullám, és elkezd erősen kifelé szívni, akkor elkezdesz teljes sebességgel a part felé úszni, és itt már nincs más dolgod, csak várod, hogy megérezd, hogy felkap a víz. Ha minden összejön, akkor azt érzed, hogy már úsznod sem kell, nyújtva a tested, repít kifelé a víz, néha olyan sokáig, hogy már várod, hogy letegyen, és újra levegőt vehess.

Fürdés után megkergettük a parton szaladgáló kis rákokat, végignéztük a naplementét, aztán hatalmas tüzet raktunk a parton, aminek a parazsán marhasztéket sütöttünk vacsorára. A parton találkoztunk egy német csajjal és egy nicaraguai sráccal, akik egymással angolul beszéltek, velünk meg mindhárom nyelven egyszerre. Nagy élmény másfél hónap spanyoltanulás után, hogy azért kézzel-lábbal meg tudjuk magunkat értetni a helyiekkel.

Az ötödik nap

Március 4-én heves esőzés és szél közepette érkeztünk meg az esti szálláshelyre, a Poas vulkánhoz, de abban a reményben tértünk nyugovóra, hogy reggelre biztosan eláll. Nos, sajnos a mai napon is szakadó esőre ébredtünk, ezért elmaradt a Poas vulkán megtekintése. Cserébe viszont remek reggelit ehettünk az exkluzív kialakítású Poas Volcano Lounge nevű szállásunkon. Friss gyümölcsökkel indítottunk (ananász, papaya, mangó, sárgadinnye, görögdinnye), aztán jött a villásreggeli frissen facsart narancslével.

A ráérős reggeli után indultunk útnak, az első célpont Greco városa felé, ahol megnéztünk a bádogtemplomot, amelynek alapanyagát Belgiumból hozatták, a legenda szerint félreértés eredményeként került ide az eredetileg Görögországba szánt bádoglemez. A tévedés oka a város nevében rejlik, mivel az spanyolul Görögországot jelent, így egyszerűen Európa helyett ebben a városban kötött ki az építőanyag, amit aztán felhasználtak templomépítésre.

Ezt követően meglátogattuk a helyi piacot, ahol egymás mellett a hazaihoz hasonló kialakítású standokon árulták a számunkra egzotikus gyümölcsöket, halakat, húsokat, sajtokat, stb. Megkóstoltuk a helyiek kedvenc tejes turmixát "guanabana"-t, amelynek az íze leginkább a madártej és a nagyon édes banántumix elegyéhez hasonlított. Ettünk még friss sajtot birsalmasajtszerű lekvárral, epret és, mint később kiderült, főzőbanánt (az hasonlított a legjobban a Magyarországon kaphatóhoz, azonban a kisebb méretűt kellett volna választani ahhoz, hogy a legfinomabbat kapjuk).

Utunk következő állomása Sarchi (igen, Szárcsi – a szerk.) városa volt, ahol a főtéren megcsodálhattuk az ország legnagyobb szekerét, amely nemcsak nagy volt, hanem nagyon színes és díszes festésű is. A tér, amelyen állott, maga is színesre festett betonkockákból és kör alakú kövekből állt.

Megálltunk még egy ajándékboltnál, hogy lehessen venni costa ricai emléktárgyat, majd elhagytuk a fővárost magába foglaló tartományt, átlépve Guanacaste tartományba, amely a nevét egy fáról kapta, aminek szinte minden részét hasznosítják, így pl. a kérgéből teát készítenek bronhitisz és hasmenés ellen.

Az utunk során volt alkalmunk megkóstolni a cukornádat. A túravezetőnk tört nekünk nádat, lefaragta a héját, így hozzáférhetővé vált a belső rostos, édes rész, amelyet el lehetett rágcsálni.

Még a határ előtt meglátogattunk egy állatmenhelyet, ahol megnéztük a Costa Ricában élő állatfajokat. Szerencsénk volt, mert a parkban élő, főként éjszakai életmódot folytató ragadozó állatok közül egyedül a borzot nem láttuk, az összes többi megmutatta magát, így megleshettük a jaguárt, pumát, ocelotot, kismajmot, vidrákat, tukánt (ez egy gyönyörű színekben pompázó, nagy csőrű madár), araszári és más papagájokat, valamint őzet és marhát egyaránt.

A parkot egy svájci származású hölgy hozta létre azzal a céllal, hogy a veszélyeztetett fajok fennmaradását elősegítse azáltal, hogy befogadja az illegálisan beszerzett, de a hatóság által elkobzott vagy házi kedvencként tartott és megunt állatokat. A parkban szedtünk mangót, majd tovább utaztunk a tartomány fővárosába, Liberiaba, ahol a piacon elfogyasztottuk az ebédünket, ami nekünk Csabával egy marhahúsos levest jelentett. Tele volt zöldséggel: burgonyával, jukkával (yucca), főtt kukoricával, sárgarépával, főzőbanánnal, és járt hozzá egy kis darab zöld héjú, narancssárga húsú citrom, egy tányér rizs és egy tortilla is, ami kettőnk számára is laktatóvá tette a nagy tál ízletes levest. Az árus nővel még beszélgettünk egy kicsit, és egész jól megértettük egymást, ami külön kellemes élményt jelentett számomra, másfél hónapnyi spanyol tanulás után.

Ezt követően egy rövid utazás után a határátkelés mindösszesen kétórás műveletéhez érkeztünk, ami azért vesz igénybe ennyi időt, mert először is ki kell lépni Costa Ricából, amihez ki kell tölteni egy nyomtatványt, lepecsételtetni az útlevelet, majd ugyanezt meg kell ismételni a Nicaraguába történő belépéskor is, majd még a sofőrnek is el kell intéznie a busz beléptetését. Ahhoz képest, hogy hosszadalmas volt ez a procedúra, nem volt olyan unalmas, mert közben folyton volt valamilyen elfoglaltságunk: nyomtatványkitöltés, pénzváltás, emellett beszélgettünk, és megfigyeltük, hogy mivel foglalatoskodnak a helyiek az átkelés közben. Érdekes volt látni, hogyan árulnak nénik hűtőtáskákban lévő nejlonzacskókból (!) készételeket: pl. rizst, hozzá kézzel kiszedett húsdarabokat, amit aztán kézzel fogyasztanak el az éhes utazók. Mi nem kaptunk kedvet, hogy együnk, bár látszólag jóízűen lakmároztak az ételekből.

A lényeg, hogy gond nélkül bejutottunk Nicaraguába, hogy további utazás után elfoglaljuk az elkövetkező két napra a szállásunkat és egy jót vacsorázzunk, a változatosság kedvéért egy vulkán tövében :).