Vissza a nyugati civilizációba
Utazásunk közép-amerikai megfeszített tempójú szakasza az előző nap véget ért, de ezen a napon még egyszer utoljára (legalábbis aznap hajnalban még azt reméltem) kora hajnalban keltünk, hogy kitaxizzunk a reptérre. A checkin automata és a checkin kislány egyesült erővel harmadikra sikeresen beolvasta Koppány kékfedeles útlevelét is, így sikeresen bejutottunk a már ismerős panamai reptérre. Mivel az úti cél az Egyesült Államok volt, ezért beszállás előtt még egy utolsó csomagellenőrzésen és motozáson is át kellett esnünk, de futószalag és röntgengépek nélkül, csak két marcona amerikai egyenruhás töltött galamb és két összecsukható horgászasztal várt közvetlenül a kapuknál. Sikeresen feljutottunk, várt a törzshelyünk az extra lábhelyes vészkijárati üléssornál (ez volt a harmadik Copa Americás járatunk, mindháromszor itt ültünk). A nettó háromórás repülőutunkat meghosszabbította egy órával, hogy időközben Miami már átállt nyári időszámításra.
Miami repülőtere egyből olyan élményekkel várt, amikben már három hete nem volt részünk. Néhány napja még egy trópusi szigeten strandoltunk, most meg ingerszegény szürke üres folyosókon sietünk a mozgójárdán, sorban állunk, hogy újból levegyék az ujjlenyomatunkat, várakozunk a poggyászunkra. A belépés után első utunk az autóbérlő cég magasvasúttal megközelíthető irodájába vezetett, ahol átvettük a bérelt autót és a navigációs rendszert (így visszanézve, ezek nélkül már-már elképzelhetetlen itt boldogulni).
Innen célba vettük a szállásunkat, és helyi életstílushoz való gyors akklimatizálódást elősegítendő útközben beugrottunk az ország legnevesebb gyorséttermébe egy sztékburgerre és wifivadászatra. A szállásunk ezúttal nem Miamiban, hanem egy közeli kisvárosban, Westonban volt, és nem egy hagyományos hotelben, hanem egy üdülési jogokat értékesítő cég apartmanjában. Ez azt is jelentette, hogy mire bejelentkeztünk a szállásra, addigra már fel is írtak minket egy VIP reggelire, és ajándék hitelkártyára, és beszedtek tőlünk egy húszast, hogy meg ne gondoljuk magunkat. A szobánkkal még nem voltak kész, mire odaértünk, de már megvolt a környék térképe, így mentünk egy kört a környéken. Most leírhatnám, hogy Weston teljesen más, mint otthon bármi, minden sokkal nagyobb, gyalog értelmetlen bárhova elindulni, de csak olyan dolgokat írnék, ami nagyjából ugyanígy igaz az egész országra, legalábbis amit eddig láttam belőle.
A nap hátralévő részét nem is írom le, nem volt semmi izgalmas. Írok inkább valami másról, úgysincs más dolgom, épp a kocsiban ülök, a GPS-es csaj utoljára azt mondta, hogy „Menj tovább 105 mérföldet” (mindezt este 11-kor, és a fordulás után is volt még több mint 70 mérföld - a szerk.) Láttunk például hangyákat, amik sokkal aranyosabbak, mint otthon. Az otthoniak nem tudom, mit esznek, legfeljebb néha kis morzsákat cipelnek, Közép-Amerika viszont tele van levélvágó hangyákkal, amik sokkal látványosabban intézik a táplálkozást. Kiszemelnek maguknak egy fát vagy bokrot, lukakat rágnak a levelekbe, és hazaszállítják a királynőnek a levéldarabkákat. Mindezt olyan komolyan csinálják, hogy a lelegelt bokor és a fészek között néha 15 centi széles hangyasztrádát taposnak. A kiválasztott növény néha a fészküktől fél méterre van, néha viszont jóval messzebb, a földtől harmincméternyi magasságban függőhídtól karnyújtásnyira is láttam hangyákat sorban vonulni. A széles kitaposott út és a hátukon cipelt óriási levéldarabkák miatt sokkal könnyebb is őket észrevenni. A levél egyébként azért kell nekik a fészekbe, mert nő rajta valami gomba, ami egyrészt melegen tartja a lakást, másrészt meg azt eszik a kishangyák.
Szóval elhagytuk Közép-Amerikát, elfoglaltuk a szállásunkat azzal a megnyugtató tudattal, hogy most végre nem kell majd egy-két nap után újból visszapakolni mindent a bőröndökbe, és elkezdődött a túra utolsó hete Miamiban.
A kilátás az ablakunkból:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése