A tizenegyedik nap

Microfono, por favor! – elmesélem, mi történt velünk.

A tágas, kényelmes, csodás szállásunknak egyetlen hátránya volt, hogy Dáviddal és Andrással osztoztam a szobán, ami a baño (odahaza WC, klozet, budi, mellékhelyiség, latrina, illemhely, vagy árnyékszék) kihasználtságát reggelente 100% fölé emelte. Dávid amúgy is gyakran és hosszasan látogatja mostanság, igaz, az egész társaságban igen ritka az utóbbi időben a székrekedés. Ja, és hogy ki is András?

No, akkor tartsunk egy rövid bemutatót a társaság 40 évnél fiatalabb tagjairól. Ha lesz időm, a bölcseket is bemutatom majd utóbb.

Ági, közgazdász, akiről azt tudjuk, hogy majdhogynem megjegyezhetetlen vezetékneve van, pótlistáról, vígaszágon jutott be, és ügyesen mászik mászókára, és Dáviddal fedezte fel az új világot (értsd: együtt voltak New Yorkban – nem tervezetten). De lehet, hogy hamarosan egy bejegyzést is elkövet majd itt. God bless (the entire) America!

Szilvi, a magyar munkaerőpiac háborús veteránja, a fejvadászok fejvadásza, a gombák védelmezője, mi több egyetlen sorstársam a tengeri herkentyűk szabadon bocsátásának és megóvásának érdekében alapított ligában.

András, a világevő. Senki nem tudja, hogy csinálja, senki nem tudja, hogy mit csinál. Vízilabdázó öregfiú, a humor gépfegyvere, a helyi nők bálványa s réme. Esőkabát ajándékozó és elkobzó, a tipico ételek hű barátja.

Oszi, született Tamás. A magyar informatikustársadalom oszlopos tagja, pólóival a magyar informatikai innovációk reklámarca Latin-Amerikában. A víz-, ütés-, és cseppálló objektívek és fényképezőgépek legelhivatottabb tesztelője.

És persze mindemellett Brigi, Csaba, Dávid és jómagam.

Tehát, két perccel azután, hogy indulni kellett volna reggelizni, végre bejutottam ama nevezetes, korábban említett helyre, ahova ugyebár a király is egyedül… Öt perc késéssel azonban már úton is voltam, de nem tudom, hogy került Dávid mégis mögém. Örök rejtély, mert nem is akarom megfejteni. Reggelinél csodával határos módon választási lehetőség volt, és meglepő módon az asztalunkra nem került rizsesbab. Visszaslattyog, összecuccol, buszba beül. Vár. Vár. Vár. Ki nincs még itt? Józsi és Dávid… Józsi itt van. Dávid? Toaletten. A busz morgolódik, János az indulás mellett van, de a helyzetet megmentjük egy várjunk még egy percet könyörgéssel, amíg Koppány felrohan, bekiabál, Dávid – vagy igen, vagy nem – a komoly munkáját félbehagyva áll fel a csatatérről (nem javasolt belegondolni), és siet bajtársaihoz. Buszba be, ablakot le, mert légkondi csak akkor van, amikor. De nem most. Hiszen a mikroklímában nincs is szükség rá, hacsak nem párátlanítás miatt. Közép-Amerikában ugyanis a tapasztalat azt mutatja, hogy amint az esős évszaknak a zöld évszak, az ömlő esőnek a mikroklíma a szinonimája.

Itt jegyzem meg, hogy felháborító, kiábrándító és frusztráló érzés fél napnál tovább „némának” lenni, és így az extrovertált ember kínszenvedéseken megy át. Eddig is tudtuk, hogy isten nem ver bottal, s hogy az útjai kifürkészhetetlenek. S mivel a hangom már a karaoke-nál sokan megirigyelték :D, valaki le is nyúlta.

Ahogy kedves Bishop barátom mondaná: „lényeg a lényeg”, elmentünk canopyzni. Aki nem tudja mi az, az nem kap rétest estére. Itt pláne nem, de helyette van egy kis rizsesbab. Szóval drótkötélen csúszni fantörpikus. És, bár jó Zamárdi és Csillebérc, még jobb Visegrád, de azért a világ leggyorsabb és leghosszabb hivatalos canopy pályája jó néhány klasszist ver az előbbiekre. Hiába a vulkán, hiába a tó meg az esőerdő, úgyis a sebesség a király. Egy-két ejnye-bejnye kellett ugyan hozzá, de azért csak végigcsúsztunk (Brigi inkább távolról szemlélte az eseményeket). Nyolc szakasz volt, íme, így festett a leghosszabb:

Koppány papa beadja a trükköt

Csapattuk neki keményen! A videón a háttérben látszik az Arenal tó, illetve jó időben még az Arenal vulkánt is láttuk volna. Nem láttuk, mégsem panaszkodott senki a délelőtti programra. Innen azután a Chato vulkán megmászása volt a cél, ami viszont már nem gyerekjáték. Sokan már nem is jöttek a nehezebb túrára, hárman pedig az emelkedő felénél fordultak vissza. Tisztességesek és figyelmesek voltak, mert nem akartak minket lassítani. Igaz, az eső már kevésbé volt tekintettel erre, a már-már megszokott módon zuhogott a nyakunkba, miközben mi 400-500 méteres szintemelkedést próbáltunk leküzdeni a dzsungelben. A táj gyönyörű volt ugyan, csak kevés lehetőségünk volt csodálni, ha nem akartuk kockáztatni, hogy lefelé természet alkotta vízi csúszdán siklunk a hegy lábáig. Emlékeim szerint nagyjából 50 perc alatt értünk fel, de az sincs kizárva, hogy a délutáni szieszta kicsit megszépítette az emlékeim.

Miután ugyanis lemásztunk, majd megnéztünk még egy robogó vízesést, és busszal hazamentünk, gyorsan összekaptuk magunkat, hogy még azzal a lendülettel, és fürdőruhába öltözve átlibbenjünk a közeli élményfürdőbe. Több mint húsz medence, három fantasztikus csúszda, gőzfürdő, forró víz és vízesések közepette áztattuk ki az utóbbi napokban és túrákon megfáradt csontjainkat, izmainkat. Ezúttal még az eső is elkerült minket, ami meglepő annak fényében, hogy az elmúlt három napban a magyarországi éves csapadékmennyiséget láttuk lehullani.

Este szétázva, és fáradtan estem volna ágyba, ha nem lennének mérhetetlenül fontosak számomra a kedves olvasóink, így Brigi cikkét még képekkel megtűzdelve kihelyeztem, majd összerámoltam, hogy tovább folytassunk vándormadár életmódunkat.

Ezen a napon a programok miatt nem vittem magammal fényképezőgépet, így a fotókért köszönet Áginak, Dávidnak és  Brigiéknek.