Érdemes volt korán kelnünk, mert a szálloda előtt egy igazi panamai busz várt minket, olyan, amilyenen a helyiek nap mint nap zötykölődnek, és amihez fogható nincs Európában. A képek magukért beszélnek, de néhány sorban leírom a busz fő jellemzőit. Alapvetően egy hosszú, leselejtezett, huszonéves kanadai buszt kell elképzelni, belül két üléssorral, amelyből a menetirány szerinti bal oldalán két embernek, a jobb oldalán egy embernek kényelmes műbőr ülés van, a legtöbbször azonban 3+2 ember, esetleg ölben még további néhány gyerek szorul össze, és a középső folyosón is dupla annyi ember szokott ácsorogni, mint amennyiről azt gondolnánk, hogy elfér. De nem is ez a legfontosabb, hanem a buszok kinézete. Kívül mindenféle színes feliratok, motívumok tesznek minden egyes buszt egyedivé, amelyet gazdájuk a maga ízlése és elképzelése szerint alakít ki. De nemcsak a busz oldala és hátulja van kidíszítve, hanem a szélvédő is, rajta a busz menetiránya, és egy nagybetűs felirat, a sofőr számára meghatározó hitvallás (pl. a mienkén ez állt: Jézus, aki bennem él, tesz erőssé, általa mindenre képes vagyok), mindez pedig annyira betölti az üveget, hogy egy piciny 20 cm-es sáv marad a vezető számára a kilátásra. Nem csoda, ha sokszor külön ember segíti a sofőrt, aki navigálja őt és a megállóknál rikkancsként kikiáltja a busz menetirányát. A belső kialakítás is meglepő, mert amellett, hogy eléggé lepukkant a busz, a tulaj igyekszik díszítéssel ellensúlyozni ezt, így Jézus Krisztus képe mellett megfér a lenge öltözetű nők fotója és a kedvenc focicsapat címere, valamint a sofőr gyermekeiről készített képek, és a fogódzkodók színes bevonatai. Mindenképp meg kell még említeni a buszok hátulján függőlegesen elhelyezkedő két hatalmas kipufogócsövet, valamint a kürtdudát, amelyet szinte folyamatosan használnak a vezetők, tekintélyt parancsolóan, ahogy utat törnek maguknak a csúcsforgalomban, ami egész nap fennáll. A buszokra egyébként bárhol fel lehet szállni, csak le kell inteni őket, illetve bárhol meg lehet őket állítani, hogy leszállhassunk róla. Ebből is adódik, hogy kiszámíthatatlan a menetidő, hiszen ha minden 10 méteren megáll a busz (amire akadt példa), akkor rövid távolságot is akár órákba telhet megtenni. A viteldíjat leszálláskor kell a sofőrnek fizetni, egységesen 25 centet (vagy a helyi dollár váltópénzt: 25 balboa-t). Ezt a pénzt pedig mindenképp megéri ez a közlekedési forma, főleg ha hozzávesszük az utazás alatt szóló latin-amerikai zenét is, ami bömbölve szól.
Na de ma csak a miénk volt egy ilyen "csodabogár" busz, amivel el kellett jutnunk Miramar kikötőjébe. Előtte azonban útba ejtettük Portobelo falucskát, amely a Karib tenger partján fekszik, és elhelyezkedése folytán a spanyol hódítók erődöt építettek, amelynek romjait megnéztük, megcsodálva a tengerre nyíló pazar kilátást.
A település temploma őrzi a fekete Krisztus szobrát, amely az egyetlen máig létező fekete bőrű Krisztus ábrázolás, amelyet legendák lengenek körül, így az is, hogy többször próbálták elvinni innét, de a szobor mindig megmutatta erejét, és csodás történések közepette maradt, illetve visszakerült a templom falai közé.
Megnéztük az egykori vámház épületétis, ahol egy helybeli hölgy várt minket népviseletbe öltözve, akitől megtudhattuk - kissé homályos elbeszéléséből - az Afrikáből idehurcolt rabszolgák felszabadításához vezetőharcok történetét, amelyet zenés-táncos előadásként meg is nézhettük a helyi iskola növendékeinek előadásában. Az egyik táncoló kislánynak megtetszhetett Csaba, mert többször is táncba hívta az előadás alatt, mindannyiunk derültségét kiváltva :)
Miután visszakaptam Csabát, ismét útnak indultunk Mianmarba, ahol újabb - ezúttal nem túl kellemes - meglepetés várt minket: valamilyen tengehatósági döntés eredmenyeként nem jött értünk az a két hajó, amivel el kellett volna jutnunk San Blas szigetekre. Túravezetőnk így a kikötőben rögtön alkudozásba kezdett, hogy kerítsen nekünk póthajókat. Sikerült is, igaz tető nélkülieket, így míg beüzemelték őket, addig vastagon kenegettük magunkat naptejjel, fejfedőinket is előkerítettük, valamint bezsákoltuk a csomagjainkat, hogy felkészítsük magunkat a mintegy kétórás hajóútra. A második hajóba kerültünk, így végignézhettük, hogy kezdi meg a kikötőből kiérve a hajó az útját. Nos, félelmetes látvány volt, ahogy a hatalmas hullámok akkorákat dobott a hajón, mintha papírból lenne. És ez várt ránk is..., közel két órás hullámvasutozás. Eleinte nagyon féltem, úgy éreztem ezt ép bőrrel nem úszhatjuk meg. Szárazon ugyan nem maradtunk, de az első 10 perc elteltével - miután megtapasztaltam, hogy stabil a hajó, és jól fekszik a hullámokon -, elillant minden félelmem, és maradt az igazi vízi vidámparkozás, amelyet élveztem (főleg azután, hogy a fenekem alá tettem egy használaton kivüli mentőmellényt, így nem ütöttem meg minden egyes huppanáskor).
Megérte zötykölődni, mert 1,5 óra után egy nyugis tengerszakaszhoz értünk, ahonnét csodás kis pálmafás szigetecskék sora bontakozott ki mindenfelé. Az egyiken átestünk a panamából a független Kuna tartományba történő határátlépés proceduráján, majd további félórás hajóút elteltével megérkeztünk a mi kis paradicsomi szigetünkre, ami 4 napig a lakóhelyünkül szolgált. Nádkunyhókban laktunk a fehér homokos, pálmafás, türkizkék színű tenger partján. Még áram is volt, amelyet generátorok szolgáltattak, édes vizet pedig a szárazföldről hozták. A kunyhók kiosztása után bejártuk a szigetet, érintve az ott lakó Kuna indiánok lakóövezetét is, majd elköltöttük az első tengeri herkenytyűs vacsoránkat, amely az aznap fogott halakból, rákokból, csigákból készült és mindenki tetszését elnyerte, kivéve Koppányét és Szilviét, akik hiába jelezték előre, hogy nem esznek ilyeneket, nem volt másfajta étek a számukra, így be kellett érniük tükörtojással, rizzsel, salátával (Koppány igenis rákot evett, nem tojást - a szerk.). Ezt leszámítva, nagyon jól sikerült az este és mindenki elégedetten tért nyugovóra.
Na de ma csak a miénk volt egy ilyen "csodabogár" busz, amivel el kellett jutnunk Miramar kikötőjébe. Előtte azonban útba ejtettük Portobelo falucskát, amely a Karib tenger partján fekszik, és elhelyezkedése folytán a spanyol hódítók erődöt építettek, amelynek romjait megnéztük, megcsodálva a tengerre nyíló pazar kilátást.
A település temploma őrzi a fekete Krisztus szobrát, amely az egyetlen máig létező fekete bőrű Krisztus ábrázolás, amelyet legendák lengenek körül, így az is, hogy többször próbálták elvinni innét, de a szobor mindig megmutatta erejét, és csodás történések közepette maradt, illetve visszakerült a templom falai közé.
Megnéztük az egykori vámház épületétis, ahol egy helybeli hölgy várt minket népviseletbe öltözve, akitől megtudhattuk - kissé homályos elbeszéléséből - az Afrikáből idehurcolt rabszolgák felszabadításához vezetőharcok történetét, amelyet zenés-táncos előadásként meg is nézhettük a helyi iskola növendékeinek előadásában. Az egyik táncoló kislánynak megtetszhetett Csaba, mert többször is táncba hívta az előadás alatt, mindannyiunk derültségét kiváltva :)
(Ezért a lyányért pedig én fogok visszajönni 7 év múlva... - a szerk.)
Miután visszakaptam Csabát, ismét útnak indultunk Mianmarba, ahol újabb - ezúttal nem túl kellemes - meglepetés várt minket: valamilyen tengehatósági döntés eredmenyeként nem jött értünk az a két hajó, amivel el kellett volna jutnunk San Blas szigetekre. Túravezetőnk így a kikötőben rögtön alkudozásba kezdett, hogy kerítsen nekünk póthajókat. Sikerült is, igaz tető nélkülieket, így míg beüzemelték őket, addig vastagon kenegettük magunkat naptejjel, fejfedőinket is előkerítettük, valamint bezsákoltuk a csomagjainkat, hogy felkészítsük magunkat a mintegy kétórás hajóútra. A második hajóba kerültünk, így végignézhettük, hogy kezdi meg a kikötőből kiérve a hajó az útját. Nos, félelmetes látvány volt, ahogy a hatalmas hullámok akkorákat dobott a hajón, mintha papírból lenne. És ez várt ránk is..., közel két órás hullámvasutozás. Eleinte nagyon féltem, úgy éreztem ezt ép bőrrel nem úszhatjuk meg. Szárazon ugyan nem maradtunk, de az első 10 perc elteltével - miután megtapasztaltam, hogy stabil a hajó, és jól fekszik a hullámokon -, elillant minden félelmem, és maradt az igazi vízi vidámparkozás, amelyet élveztem (főleg azután, hogy a fenekem alá tettem egy használaton kivüli mentőmellényt, így nem ütöttem meg minden egyes huppanáskor).
Megérte zötykölődni, mert 1,5 óra után egy nyugis tengerszakaszhoz értünk, ahonnét csodás kis pálmafás szigetecskék sora bontakozott ki mindenfelé. Az egyiken átestünk a panamából a független Kuna tartományba történő határátlépés proceduráján, majd további félórás hajóút elteltével megérkeztünk a mi kis paradicsomi szigetünkre, ami 4 napig a lakóhelyünkül szolgált. Nádkunyhókban laktunk a fehér homokos, pálmafás, türkizkék színű tenger partján. Még áram is volt, amelyet generátorok szolgáltattak, édes vizet pedig a szárazföldről hozták. A kunyhók kiosztása után bejártuk a szigetet, érintve az ott lakó Kuna indiánok lakóövezetét is, majd elköltöttük az első tengeri herkenytyűs vacsoránkat, amely az aznap fogott halakból, rákokból, csigákból készült és mindenki tetszését elnyerte, kivéve Koppányét és Szilviét, akik hiába jelezték előre, hogy nem esznek ilyeneket, nem volt másfajta étek a számukra, így be kellett érniük tükörtojással, rizzsel, salátával (Koppány igenis rákot evett, nem tojást - a szerk.). Ezt leszámítva, nagyon jól sikerült az este és mindenki elégedetten tért nyugovóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése