A tizenhatodik nap

Nézzetek egy kicsit ide, gyerekek!

A tegnapi nap zárásaként beiktatott buli nagyon király volt, pláne a végén, amikor a kapun mászhattunk be, mert mindenkinek a hálótársa korábban már hazament és elvitte a kulcsot, így a kaput senki nem tudta kinyitni. Jut eszembe, együtt buliztunk egy Sayid Jarrah (Lost) hasonmással, vagy magával a sztárral tegnap, tegnapelőtt, és majd holnap is vele fogunk. J

A nappal együtt virradva kissé (borzasztóan) kómásan ébredtem, de jó néhányan szolidarítottak velem. Nem csoda hát, hogy a nap elejére, illetve a buszban elhangzottakra alig emlékszem, noha Brigi és Csaba csodás reggelit varázsolt ébresztő gyanánt. Igazán először akkor ébredtem fel, amikor megállt a busz, mert egy óriási boa kúszott át az úton. Még épp tudtunk róla lőni egy-két képet.

Mai posztomban szerettem volna bemutatni a csapat többi tagját is, de ha hiszitek, ha nem, egyszerűen nem volt időm rá, hogy megírjam a rövid bemutatásokat, illetve képeket töltsek fel az útitársakról, de ami késik, az – remélhetőleg – nem múlik. Sőt, szándékomban állt egy Google térképet is készíteni az eddig megtett útról, de minden egyes kísérletem alkalmával a gép (vagy a Google Maps) lefagyott, és nem tudtam elkészíteni, és belinkelni a térképet. Reményeim szerint, ezt is tudom majd pótolni (miamiból, vagy otthonról).

Első állomásunk még Costa Ricában, a határ mellett élő indián rezervátum megtekintése volt. Itt kb. harmincezer ember él, akiknek egy része még anyakönyvezve sincs, nincsenek nyilvántartva. Igyekeznek tartani a szokásaikat, és még a törvénykezés is eltérő ezen a területen. Megközelíteni sem könnyű, az amúgy turisták számára fenntartott és látogatható helyeket, a többit jobb, hogy nem is próbáltuk, így is nyakig sárosak lettünk. Első ízben egy ötgenerációs család házába nyertünk bebocsátást, akik kakaó-termesztéssel foglalkoznak. Áthaladva az ültetvény egy részén jutottunk el a házukhoz, ahol állatok, növények és emberek együtt élnek. Láttunk különböző gyógynövényeket, íjat, szerszámokat, és természetesen kakaót, illetve azt, hogyan morzsolják, őrlik a szemeket porrá.

Innen aztán sárhegyen és függőhídon át elcsatangoltunk a sámán házához, amely mindig valamilyen jellegzetes földrajzi képződmény (hegy, folyó, stb.) közelébe, egy dombtetőre épül. Ellentétben az összes épülettel ez nem áll cölöpökön, és nincs deszkapadlózata. Egyszerű, szerény hajlék, függőággyal, vajákos eszközökkel, természetes gyógynövényekkel. Itt köszöntött minket a helyi sámán egy rövid énekkel, majd egynapos idegenvezetőnk mesélt a sámán életéről. A végén készíthettünk róla képet. Érdekes volt az egész, de nem voltunk megbizonyosodva azért arról, hogy amit láttunk, az nem marketingfogás-e.

A buszba úgy ültünk vissza, hogy tudtuk, utoljára szippanthatjuk a friss costa ricai levegőt. Igaz, egy gyors ebédre még megálltunk, hogy visszatartott lélegzetünk kifújhassuk, de aztán már csak a körülményes határátlépési procedúra várt ránk ebben az országban. Aránylag gyorsan el tudtuk hagyni az országot, átsétálni az – amerikaiak által egyébként 20 éve életveszélyesnek nyilvánított és lezárásra javasolt – hídon, és még a panamai bebocsátásra sem kellett túl sokat várni, csak azt épp tűző napon.

A busz a határtól már nem vitt minket messzire, csak a kikötőig, ahol is újra hajóba szálltunk – ezúttal az eddigieknél is kisebbe –, és nyakunkban és ölünkben a csomagokkal, már-már tetrisként beépülve száguldoztunk (mert tényleg száguldoztunk, a csónak eleje szinte repült) az új szállásunkig. A hátul ülőkkel csak mosolyogtunk, hogy elöl azon megy a diskurzus, ki hova üljön, hogy jó legyen a balansz, miközben mi megmoccanni sem tudtunk az orrunkig érő cuccoktól.

Érkezés után aztán „egyesek ülve, mások állva” kivárták sorukat a pancsoláshoz, fürdéshez és a vacsorához. Ez utóbbit hosszú tökölődés és veszedelmes fáradságok árán az egyébként is jelentősen (6 főre) megfogyatkozott csapat kettéválásával sikerült elfogyasztanunk. Mivel itt két éjszakát is maradtunk, nyugodtan szétdobálhattuk a cuccainkat a buli előtt, nem kellett a pakolással vesződni. Nem úgy a korai reggeli keléssel… no, de az már egy másik szerző tollából fog megszületni.

A következő 4-5 napban San Blas egyik szigetén leszünk a kona indiánokkal, ahol nemcsak hogy Internet nincs, de még áram is csak időszakosan generátorról korlátozott mennyiségben, ezért egy rövid ideig nélkülöznötök kell minket. Cserébe mi addig is jól fogjuk magunkat érezni, ígérjük. Sőt, gondolunk majd Rátok, és igyekszünk megírni minden napot papíron, hogy utólag majd megtudjátok, mi minden történt még velünk. (Nem titok, hogy még két nappal így is adósaitok vagyunk, de már az önmagában csoda, hogy én meg tudtam írni ezt a mai napot, a következő két nap szerzői még a számítógép közelébe sem jutottak.)