A harmadik nap

Gondolom észrevettétek, hogy végül csak sikerült két újabb szerzővel – Brigivel és Csabával – gazdagítani a blogot, időt nyerve magamnak is, hogy némely este aludni is tudjak. Egy negyedik szerző meggyőzésén még dolgozom, de azt hiszem, Dávid is be fogja adni a derekát. No, de lássuk csak a nap krónikáját!

Már reggel tudtam, hogy jó nap lesz ez a mai, hiszen arra ébredtem, hogy Csaba épp azt ecseteli Briginek, hogy a második világháborúban egy magyar grófnő a fahordók felhajtóerejének eszméjéből miképpen jutott el az űrhajózás feltalálásáig – mint utóbb kiderült, mindezt sajnos, csak álmodta. De ez észhez térített minket, így gyorsan el is kezdtünk készülődni, mert tudtuk, hogy délig el kell hagynunk a kecót. A liftben lefelé egy spanyolajkú grácia valamit bekiabált, mire a szemben álló középkorú pár hölgy tagja odaszólt urának, hogy Te értetted. Nem értette, így hozzánk fordult: - Do You speak English? – Magyarul is. :)

Betoltunk egy gyors reggelit ugyanott, ahol előző nap, persze más menüvel, én csak gyümölcsből ragaszkodtam a napi beviteli mennyiségemhez, így újabb friss gyümölcskosárra cseréltem néhány amerikai dodót. Útközben visszafelé néztem magamnak fürdőnadrágot, de ami igazán tetszett, az $125 volt, így most utoljára még lemondtam róla. Mivel az a ritka eset állt elő, hogy az idő nagyobb úr volt, mint mi, visszabattyogtunk a hotelbe, lezuhanyoztam, összerámoltuk, amit eddig még nem, és kicsekkoltunk. A bőröndjeinket 1-1 dollárért megőrizték, amíg mi egy újabb rövid sétára vetemedtünk. Bevezettem Csabáékat a nagy Macy’s birodalom kiskapuján, majd végigjártunk minden boltot, amit Csaba az előző nap alkalmával még elmulasztott alaposan feltárni. Na jó, időközben azért én is hesszeltem egy-egy bolt fürdőnadrág kínálatát, de csak nem jött szembe a nagy AZ. Míg Brigiék ettek, beugrottam még egy store-ba, és úgy döntöttem, nincs mit halogatni, megvettem a legszimpibbet. Ezidő alatt Brigiék a harmadik magyar társasággal is összefutottak az egri lány, majd a reggeli liftes pár után.

Eztán már tényleg ketyegett az óra, búcsút kellett vennünk szeretett Beachünktől, és megkértük az ukrán sofőrök netovábbját, Vitaliyt, hogy ugyanmár, dobjon ki minket az airportra. A srác egyrészt úgy vezetett, mint egy őrült, egy másik taxist majdnem, egy közlekedési táblát viszont telibe elütött, de ez sem riasztotta vissza, hogy üzleti érzékét megcsillogtassa. A kommunizmusban sokat tanult, kapitalizmusba szakadt szomszédunk ugyanis kitanulta a kapcsolt üzlet csínját-bínját, és nem átalkodott nekünk egy rögtönzött IPhone reklámot lenyomni, amit természetesen a táskájából elővillanó, jutányos árú készülék követett. Nemcsak ez maradt végül nála, hanem borravaló gyanánt Csaba sapkája is, ami a nap további részének záloga lett. Innentől már nem volt az a ragyogó csillag az égen, ami felvidíthatta volna a mi magabiztos Karakánunkat. Legörbült szájjal, lógó orral vettük be a repteret, ahol ezennel – már-már csodával határos módon – gördülékenyen, minden fennakadás nélkül átsiklottunk. A reptéren kicsit neteztünk, spanyoloztunk, én meg felismertem a mellettünk ülő leányzók szép svéd anyanyelvét, amiért köszönet jár Erik rádió hallgatásainak.

Csaba ügyesen beregisztrált minket mindkét – a panamai és a san joséi – járatra a vészkijárathoz, aminek egyik feltétele a spanyol nyelv ismerete lett volna… legalábbis a figyelmeztető leírás szerint. De még így is sokkal biztosabb pontot jelentettünk minden útitársunk számára, mint a folyosó másik oldalán ülő srác, akinek csodával határos módon végül nem volt szívrohama. A lába folyton járt, izzadt, vetette a kereszteket és rágta a körmét. Mindezt a vészkijáratnál! És ha baj van még oda is vizel, vagy tényleg elviszi egy szívroham és mindenki ugrálhatja át? Hát hol a felelősségérzet a mai fiatalokból? Ezek a mai fiatalok!

Észak-déli irányban repülni felettébb lenyűgöző tud lenni, ha keletre már az ember a koromsötét éjszakát, míg nyugatra épp a vörösen izzó naplementét látni. A repülésen Csaba nemcsak a sapkáját gyászolta, bár talán ennek tudható be az a morális válság is, amelyen át kellett esnie. És ez még nem a vámvizsgálat volt! A Copa Airlines-os kiskanál eltulajdonítását a törvény ismereteim szerint nem bünteti, és ezt a kiskaput gondoltam kihasználni. Brigi cinkostárs volt, Csaba eleinte lélekpásztor, de végül feladta. A gépen a desszert Oreo keksz volt (van akinek mond ez valamit?). Ja, nézzétek, mekkora hely volt a lábamnak! Még nyújtott lábbal sem értem el az előttem lévő széket, na, ez a vagány!

Útközben pedig Mikinek lőttem ezt Panamában, ahol egyébként a reptéren is van néhány nyerőgép.

A nap végére egyrészt két újabb országba tettem be a lábam, másrészt megtudtam, hogy míg Amerikában a pénzváltó 474 colont adna egy dollárért (ha lenne neki), a reptéren 433-ra cserélnék, addig a túravezetőnk 500-at is rendelkezésünkre bocsát. Bizalom ON. További tanulság, hogy minden srác szeret nyeregben lenni, nem csak én. Ha Brigi kicsit izgul a repülések miatt, Csaba rögtön elemében érzi magát egy kis csipkelődésre. :) Azt is el tudom mondani, hogy ha az ember leég, akkor csak a szeme segít megkülönböztetni a törülközőt a smirglitől, a tapintás kudarcot vall.

Mikor aztán végre tényleg megérkeztünk, és meglettek a csomagjaink is, Csaba – csak megszokásból – újfent fennakadt a vámrostán. A röntgen alatt narancsnak látszó zsonglőrlabdái felettébb izgatja az ellenőrök fantáziáját. No de még így is sokkal jobban járunk, mint az a hat magyar, akinek a csomagja nem érkezett meg. A reptéren már várt minket János, aki a túrát vezeti, eperrel és mangóval. Az éjszakába nyúlóan ismerkedtünk még a csapattal immáron San Joséban, 7 órával lemaradva a budapesti időtől.

Ui. A bejegyzést időben megírtam, csak nem volt Internet az előző szállásunkon.