A hetedik nap

Mikor az Úr megpihent...
... de nem mi!

Még mielőtt belefognék a hetedik nap részletes ecsetelésébe, két megjegyzést fűzök Csaba előző napi posztjához. Egyrészt ellopta egy témám, ami nem szép tőle, hiszen a feliratos oskolabuszokat a hetedik napon láttuk, nem is beszélve arról, hogyan hamisítja meg a történelmet és fest hamis képet Latin-Amerika társadalmáról: a buszon ugyanis az a felirat állt, hogy "Jézus az én hű barátom". Másrészt - és erről neki csak másodkézből lehet tudomása - megvilágosodtam, mi előny származik abból, hogy a szabad- és alvóidőmet a hazai közönség tudásvágyánk kielégítésére fordítom, magyarul, éjszaka bolgot írok: két méterről nézhetek farkasszemet egy oposszummal. Nagyon cuki, de tök dilis feje van. :) (Sajnos, fényképező nem volt nálam.)

Ezzel együtt igen nagy segítség számomra, hogy nem egyedül írom a blogot, mert nagyon sűrűek a napok, és iszonyú kevés idő van ezzel foglalkozni, így mindig az alvóidőből kell elcsalni egy kicsit. Még így is minden este van melóm a képekkel, de legalább nem kell estéről estére írásba önteni a gondolataim.

Na, szóval, reggel nem kellett vészesen korán kelni, háromnegyed nyolckor kezdtük el pakolni a csomagokat a buszba - terv szerint. Reggeli után indultunk is a napi rutinunk elvégzésére: megnézni egy vulkánt. János (túravezető) állítása, mely szerint minden vulkán másmilyen, teljesen helytálló. Korábban Hawaiin láttam vulkánt, de az is egészen más volt. Szóval, indulás után - egy nap késéssel ugyan - de meghallgattuk a Vamos a la playa című dalt, és újabb érdekes történeteket hallgathattunk meg. Jut eszembe, előző nap végre megtörtént a régen halogatott bemutatkozás is, kiderült, hogy egy ügyfelem is utazik velem, akit személyesen nem is ismertem. :)

Út közben lőttem egy pár fotót a helyi viszonyokról a buszból (elnézést a minőségért):

A Masaya vulkán nem volt messze tőlünk, így hamar odaértünk. A vulkán környékén a több mint kétszáz évvel ezelőtti kitörés nyomai láthatóak mindenfelé, hatalmas méretű vulkáni tufa borítja a tájat. A vulkánnak több krátere van, az egyik olyan mély, hogy nem is látni az alját, és ebből folyamatosan ömlik a füst, és a kénes bűz. Ugyan nagy aktivitást nem mértek mostanában, de felkészültek, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. A vulkánról egyébként 8 köbkilométer (!) föld robbent le a kitöréskor.

Egy másik kráterét (a kráterek szentekről vannak elenevezve spanyolul) megkerültünk gyalog, és útközben igen közelről meglehetősen sok keselyűt láttunk. Állítólag jó, ha széttépnek minket halálunk uán, mert segítenek feljutni a mennyországba. Ezt végül senki nem próbálta ki - hál' istennek.

Igazából volna még mit írnom erről a vulkánról, de akkor nem tudnék vacsorázni, úgyhogy majd otthon. :)

Innen aztán útbaejtettünk egy éttermet, de valójában csak a kilátás kevéért, a kémek azonban leadták a drótot, és máris ott termett a helyi rezesbanda (élükön egy Elvis reinarnációval), hogy elhúzzák az "amerikai turistáknak" a világslágereket. Jómagam kifejezetten élveztem, és meg is honoráltam, hogy a kedvemért a Guatanamerát is csodás előadásban prezentálták.

Itt fotóztam Verának a következőt, aki látja, mondja meg neki!

Továbbmentünk, hogy a közeli, a vulkánnal megegyező nevű város piacát is felfedezzük, és a vállalkozóbb kedvűek ehessenek, vásárolhassanak. Nagyon durva a hely európai szemmel elsőre, de valahogy mégsem ijesztő, nem kelt félelmet. Személy szerint például otthon sokkal jobban tartanék egy hasonló piacon. Mindent lehetett itt kapni, ami csak szem-szájnak ingere, vagy épp nem ingere. De nálam sokkal beszédesebbek a fotók, nem beszélve arról, hogy még mindig szeretnék menni vacsorázni!

Hozzáteszem - mert attól tartok sem a képek, sem az otthoni előítéletek és az információhiány sem ezt támasztja alá -, Nicaraguában teljes nyugalom van, kedvesek az emberek, nincs mindenkinél fegyver, nem akarnak kirabolni, nem találkoztunk semmi agresszióval, csak vendégszeretettel, békével és kedvességgel. Sőt, boldogsággal és vidámsággal.

Egy újabb gyors vásárlás után ismét buszba ültünk, hogy elkocsikázzunk az Apoyo-tóhoz (ahol korábban laktunk), de immár a hegytetőre, a kilátóhoz. Itt lehetőségünk volt mindenféle helyi - otthon ismeretelen - gyümölcsök végigkóstolására, és jó magyar szokás szerint hűtőmágnesek vásárlására. Végül megcsodáltuk felülről is a tengerszemet. (A panaszokat meghallagatva igyekeztem az emelkedésemen kissé javítani újfent.)

Estére aztán megérkeztünk Granadába, közel s távol a legcsodálatosabb városba, amely Európában is előkelő helyen végezne egy városképi versenyben. Az épületek és a közterek gyönyörűek, rendben vannak tartva, és olyan szép színesek, hogy egyszerűen nem engedik az embert lehangolódni, sugározzák a jókedvet és a vidám hangulatot. Az iskola megtekintése és rövid sétálás után megvacsoráztunk, és a kötelező blogírás után el is tettük magunkat másnapra. De még előtte (majdnem) babasimára varázsoltam az arcom.

VÉGRE MEHETEK VACSIZNI! ;)

Ja, ezt még a hölgyeknek (a virág Nicaragua jelképe)!

Igyekszem hamarosan egy térképen is ábrázolni, merre járunk.