A negyedik nap

Dávid szemével

Az előző napi rumozás után viszonylag kipihenve tudtunk nekivágni az első túrázós napnak. A reggelit a buszban kaptuk, egy hatalmas szendvics formájában, ami a kezdeti várakozásokkal ellentétben nagyon finom volt, tele hússal és zöldséggel, meg szósszal. Az élményt a végén kicsit árnyalta egy 50g-os vajgumó (amivel másoknak közben kellett megküzdeniük).

Első úti célunk a Irazu vulkán volt, ahova az előző napról megismert busszal indultunk. Megtudtuk közben, hogy kb. 9 napig lesz ez a fuvarunk. A vulkánhoz időnként gyök-2-vel haladtunk, nehogy felforrjon a víz, közben pedig elszórt jajveszékelés a még meg nem érkezett csomagok miatt.

A kb. 3420m magasan lévő vulkán krátere már messziről érdekesnek ígérkezett, fekete homokkal borított tájon vágtunk át a korláthoz, ahonnan elénk tárult a kráter. Az alján kékes-zöldes, a szélén barnás tó, engem kifejezetten egy mártózásra hívogatott. János, a túravezetőnk persze egyből vázolta a rám váró kínokat, amit a kénes-savas víz tartogat (én csak a gázoktól tartottam volna pedig) számomra, így letettem róla. A vulkánnak egyébként 4 krátere van, amelyek közül éppen csak ebben az egyben volt víz (egy másikban az esős évszakban). A  kráter melletti fekete homoktenger közepén egy fűcsomós rész volt, szinte szabályos kör alakban – nem sikerült megfejteni, hogy az mi is volt. Innen elindultunk a túránk legmagasabb pontját jelentő csúcs felé, ahonnan elvileg szép időben az Atlanti- és a Csendes-óceánt is látni (ez Jánosnak eddigi 16 látogatásából egyszer sem sikerült, de már hallott olyanról, aki ismert olyat, aki látta). A felfelé vezető úton kolibrire vadásztunk a fényképezőinkkel, egész jó képeken sikerült megörökíteni néhányat. A kolibri egyébként kb. akkora, mint egy jóllakott szúnyog, elsőre elég nehéz is volt kiszúrni.

A vulkán után Cartagoba mentünk, ahol egy templomot néztünk meg. Vasárnap lévén tele volt, néha valaki a mikrofonhoz járult, persze közelről sem tűnt papnak, az egész kicsit átjáróháznak tűnt. A templom előtt fennhangon valamilyen lottót árultak hatalmas kötegekben, elég mókás volt.

Innen másfél órás buszút várt ránk, a Guayabo indián település-szentély és vízvezeték rendszer romjaihoz mentünk. Útközben spanyolul feldolgozott egykori slágerek eredetijét kellett kitalálni, ami eleinte jó móka volt, a végére megváltás volt, amikor kikapcsolta János :P Színesítette az utazást a folyamatos harc az ablak kinyitásáért és a csomagokért aggódás esetenkénti fellángolása. Az út vége kifejezetten zötyögős volt, így igazi felüdülés volt megérkezni a nemzeti parkba. A látványosság az i.e. 400-i.sz. 1500 között virágzó település-szentély, amihez kapcsolódóan részben a mai napig működő vízvezetékrendszert építettek az indiánok. Mielőtt megnéztük volna, egy 3 km-es dzsungeltúra is volt, kígyókkal, hangyákkal és hatalmas lapulevelekkel, amiből Ági (eddig ismeretlen okból) két szárazabbat a gatyájába tűzött. Lakóépületeik kör alapú gúlák voltak, ahova a gazdagabbak temetkeztek is egyben (elég bizarr). A falutól egyébként egy kövezett ösvény vezet a Csendes-óceánhoz, ami onnan 100 km-re van. A végén a falut egy kilátóból madártávlatból is megnéztük, az előbb említett leveleket Ági végül itt hagyta.

Innen vissza San Joséba mentünk a száguldó bádogdobozzal, útközben János Costa Rica és a közép amerikai országok történelméről mesélt. Néha rákérdezett, hogy van-e, aki még nem alszik, pedig érdekes volt, amiket mondott, és csak a szemünket pihentettük különben is :)

San Joséban egy új idegenvezetőt próbál ki rajtunk, aki állítólag nem 100-as, de lelkes és mint minden costa ricai imádja az országát. Az idegenvezető tényleg nem 100-as, a János által elmondott történelmi adatokat ismétli, így már az elején nehezen megy a koncentrálás. Mellesleg Jánosnak igaza volt, az ember tényleg lelkes és elhivatott, no meg valóban nem 100-as. Van a costa ricaiaknak egyébként vagy 1000 kő-gömbjük, amiket valahogy a csillagok alapján találják meg, kicsit zavaros történet, de tényleg képtelenség figyelni az ürgére.

A városnézés közben egy fesztiválba botlunk, ez végleg szétzilálja a társaságot. Egyébként furcsa, hogy senki nem iszik, mégsem táncol senki sem, csak áll és néz... Tényleg kéne az az alkohol :p Megtudjuk, hogy valami világhíres kupi az egyik koloniális stílusú ház (étterem fedősztorival). Hiába kapacitáljuk Jánost, a lányokra tekintettel nem megyünk. Amúgy az idegenvezetés megy, mi több, rohanunk, szegény ember beszél.. de miről. .  minden „muy-muy importante”. A fesztiválon véglegesen levonjuk a következtetést, hogy a csajok erre max. 17 éves korukig vállalhatóak, itt még én is pedo leszek, elképesztően jók a csitrik ;) szerencsére gyakoriak a földrengések, amik a város nagy részét lerombolják, így lassan a végéhez közeledik a városnézés, aminek során minden 20 évnél régebbi épületet megnézünk, a nemzeti színház az ötödik „utolsó”. Az idegenvezető magyarul próbálkozik, tényleg jó fej, de mikor eszünk már…  

Végre ülünk az étteremben, jön a sör, no, ezek tényleg maradjanak a rumnál, tiszta patkány íze van.. A kaja amúgy jó, a guacamole pedig mennyei, ilyen jót még nem ettem!!

Közben jött a hír, meglettek a csomagok, mindenki megnyugszik, még akinek nem is hiányzott egy táskája sem :p Az étteremből a Poas vulkán lábánál lévő szállásunkhoz megyünk, indulás után két sarokkal mindenki alszik már. Útközben ítéletidő, ömlik az eső, orkán. A szállás tiszta gyarmati hangulatú, nekem Afrika jut eszembe róla… Internet persze nincs, így a letiltott bankkártyámat meg sem próbálhatom aktiválni újra. Egyre várok csak, egy jó forró zuhanyra.. ahha, csak, hogy 3 csap van a zuhanyzóban, fél óra, mire konstans meleg vizet csinálok… 

Koppány szemével (csak szemelvények)

Hajnalban, hatkor keltünk, ami meglehetősen korai, tekintve, hogy fél kettő körül jutottunk ágyba. ráadásul igen érdekes volt a szoba, ugyanis csak a folyosóra volt ablaka, természetes térre egyáltalán nem. A buszban elfértünk, de szükség volt arra, hogy ne csak sokan, hanem jók is legyünk. Íme egy kép, ami még azt a helyzetet érzékelteti, hogyan fest a csapat a még hátramaradt hat poggyász nélkül.

A Dávid által is említett zenefelismerős játékban tuti Anita nyert volna, ha itt lett volna, de én büszke voltam arra a két előadóra is, akit én találtam ki: No Mercy és Backstreet Boys. :D Az út során nemcsak a világ legkisebb madarát, azaz kolibrit láttunk, hanem a világ egyik legnagyobb repülni tudó madarainak egyik fajtáját, keselyűket is, valamint kígyót. 

János történelmi, politikai és szociológiai előadása nagyon érdekes volt, szerintem többet tudtam meg a spanyol hódításról, és az azt követő időkről, mint töriórákon. Útközben többször érintettük a Corason de Jesus (Jézus szíve) szolgáltatóközpontot (marketingelt benzinkút), illetve elkészült az első csapatkép, illetve X:

A meglátogatott templom, ahol a sok „bingo-árus” is volt, valami csodatévő forrás mellé épült, ehhez azonban olyan sor állt, hogy az lett volna csoda, ha végigállom. A templomban számunkra ismeretlen, ilyetén pedig meglepő volt, hogy a hívők térden csúsznak a bejárattól a szentélyig, illetve egyesek gyereket is szoptattak bent.

Napközben Rátok gondolva készítettem eme fotót:

A vacsora az errefelé kuriózumnak egyáltalán nem számító bab és rizs mellett számomra egy kis disznóhús volt, az elmaradhatatlan főzőbanán sült verziós társaságában. Ez nagyban elősegítette abban, hogy az álom a buszút során már eluralkodjon felettem, és azon kívül, hogy „Légyszi nyisd ki az ablakot!”, illetve „Kérlek csukd be az ablakot!” kérések érkeztek felém felváltva balról, illetve hátulról, a szállásig végig durmoltam. Így fordulhatott elő, hogy csak itt szembesültem azzal, hogy az éves csapadékmennyiség jelentős részét mi hoztuk meg a helyieknek. Kisebb úszás után eljutottunk a szobánkig is, amin Dáviddal osztoztam, de a szállást minden szempontból csak szuperlatívuszokban tudom említeni. Gyönyörű volt, ízléses és kellemes. Na jó, hangszigetelésre nem gondoltam, vagy azt a 4 évvel ezelőtti földrengés elvitte, így aztán az éjszaka néha arra riadtam, hogy meg akarom nézni, nem kapja-e fel a sátrat a szél.

Az biztos, hogy nagyon mozgalmas, érdekes, és élményekben gazdag napot zártunk.