A huszonötödik nap

Hosszú idő után először ébredtem (talán) kipihenten, nem csörgött sem óra, és a nap sem varázsolt szaunát a szobából. Szép komótosan kikászálódtam, lezuhiztam, megmosakodtam és reggeliztünk. Mivel a feszített tempót magunk mögött hagytuk Közép-Amerikában – ami önmagában azért vicces, mert ott az emberek hihetetlen lassúsággal tudnak élni, itt viszont azért van pörgés –, nem volt semmilyen különleges egész napos program beiktatva. Tudtuk, hogy ma érkezik Zsolti és Marci New Yorkból (vállalom a kockázatot a nevek kiírásával), úgyhogy nem terveztünk semmit, hiszen nem tudtunk velük korábban egyeztetni. Gondoltuk, majd megbeszéljük, hogy mi legyen, vagy – bízván eddigi tapasztalataimban – improvizálunk majd valami zseniálisat. Nem is sült ez el olyan rosszul.

Mivel a szélessávú Internetre való hosszú várakozás, és vágyakozás után épp az USA-ban sikerült olyan szállásra mennünk, ahol 50 dollárért mérik az Internet egy heti kilóját (kész rablás egy olyan országban, ahol minden sarkon van ingyen wifi, a szállásunk viharsarkát leszámítva…), beintettünk nekik, és nem vettünk a portékából. Ez persze egy lose-lose situation volt, mert ők nem kaptak lóvét, mi meg nem kaptunk Internetet. De az ember (főleg a magyar) a jég hátán is megél, és minket ugyebár nem ejtettek a fejünkre :), elmentünk wifi vadászatra. Csaba nem említette ugyan, de előző nap este még a közeli parkot kívülről autóval, valamint egy közeli bevásárlóközpontot belülről gyalog megcsodáltunk, és az utóbbi helyen riasztott a telefonom, hogy életmentő Internetforrást talált. Így aztán ide visszacaplattunk, megkerestük a legkényelmesebb helyet, ahol ülve tudunk netezni, és belevetettük magunkat a világháló nyújtotta lehetőségek kiaknázásába. Amíg én a bloggal, a levelekkel (egy kis munka + magán) voltam elfoglalva, Csaba körülnézett, és – szerintem – pénzgurigatós játékkal játszott (ezt majd otthon szóban, ha érdekel valakit, elöljáróban annyit, hogy nem szerencsejáték, és nem szórta a pénzt). Miután itt végeztünk, már indulhattunk is a fiúkért a reptérre, s bár időben indultunk, a miami forgalom kissé feltartóztatott minket, úgyhogy az új útitársaink már a kijáratnál vártak bennünket. Bemutatkozás, közös együttörülés, és irány a szállásuk Miami Beachen. 

Valahogy így repültek (a mai nap nem készítettem fényképeket, így Marci képeit használtam illusztrációhoz):

Miami Beach felülről

Miami felülről

Egy-két pitty-putty még ott is, aztán már nem bírtunk ellenállni az óceán csalogatásának, és engedtünk a csábításnak. Ezúttal nem volt olyan „kihalt a part”, tele volt emberekkel meg sirályokkal. Itt kicsit kettészakadtunk, és végül a srácok bementek Nikki Beachre, ami egy szórakozóhely, és nagyon felkapott így hétvégenként. Csabáék végül inkább a városban való sétálgatást preferálták, de én csatlakoztam a két pernahajderhez, és együtt hesszeltük a csajokat. Mindent a szemnek játékot játszottunk :). A buli már 8-9 körül eléggé felpörgött, és mindenki fürdőruciban tolta a vagánycsávót és vagánycsajt, meg szökték a csárdást. Mi is roptuk keményen, mezítláb, homokban és ágyakon. Zsír volt.

Oszt ahogy ott a buli hevében körbenézek látom, hogy Zoli barátom, akivel tavaly is együtt hódítottuk meg a miami klubokat, és 8-9 évig itt élt is ott pörög. Volt öröm meg meglepetés, bemutatta volt feleségét, meg egyik jó barátját. Egy ideig dumáltunk, aztán megint másfelé vitt az utunk. Végül 11 felé úgy éreztük, hogy ennél többet már nem tehetünk a ma estéért, és a lányok nagy bánatára elhagytuk a szórakozóhelyet. Kint a bejáratnál még szemtanúi voltunk egy kettős letartóztatásnak, aztán itt újra egyesültünk Csabáékkal, és Zsolit eldobva a szállásra indultunk haza. Marci papucsa a kocsiban maradt, így este egyedül, lábbeli és hotelkártya nélkül tért nyugovóra.

Hát, valahogy így indult az utolsó hét.

Zsoli és Marci (ebben a sorrendben - a képek közléséhez hozzájárultak):