A hetedik nap

Mikor az Úr megpihent...
... de nem mi!

Még mielőtt belefognék a hetedik nap részletes ecsetelésébe, két megjegyzést fűzök Csaba előző napi posztjához. Egyrészt ellopta egy témám, ami nem szép tőle, hiszen a feliratos oskolabuszokat a hetedik napon láttuk, nem is beszélve arról, hogyan hamisítja meg a történelmet és fest hamis képet Latin-Amerika társadalmáról: a buszon ugyanis az a felirat állt, hogy "Jézus az én hű barátom". Másrészt - és erről neki csak másodkézből lehet tudomása - megvilágosodtam, mi előny származik abból, hogy a szabad- és alvóidőmet a hazai közönség tudásvágyánk kielégítésére fordítom, magyarul, éjszaka bolgot írok: két méterről nézhetek farkasszemet egy oposszummal. Nagyon cuki, de tök dilis feje van. :) (Sajnos, fényképező nem volt nálam.)

Ezzel együtt igen nagy segítség számomra, hogy nem egyedül írom a blogot, mert nagyon sűrűek a napok, és iszonyú kevés idő van ezzel foglalkozni, így mindig az alvóidőből kell elcsalni egy kicsit. Még így is minden este van melóm a képekkel, de legalább nem kell estéről estére írásba önteni a gondolataim.

Na, szóval, reggel nem kellett vészesen korán kelni, háromnegyed nyolckor kezdtük el pakolni a csomagokat a buszba - terv szerint. Reggeli után indultunk is a napi rutinunk elvégzésére: megnézni egy vulkánt. János (túravezető) állítása, mely szerint minden vulkán másmilyen, teljesen helytálló. Korábban Hawaiin láttam vulkánt, de az is egészen más volt. Szóval, indulás után - egy nap késéssel ugyan - de meghallgattuk a Vamos a la playa című dalt, és újabb érdekes történeteket hallgathattunk meg. Jut eszembe, előző nap végre megtörtént a régen halogatott bemutatkozás is, kiderült, hogy egy ügyfelem is utazik velem, akit személyesen nem is ismertem. :)

Út közben lőttem egy pár fotót a helyi viszonyokról a buszból (elnézést a minőségért):

A Masaya vulkán nem volt messze tőlünk, így hamar odaértünk. A vulkán környékén a több mint kétszáz évvel ezelőtti kitörés nyomai láthatóak mindenfelé, hatalmas méretű vulkáni tufa borítja a tájat. A vulkánnak több krátere van, az egyik olyan mély, hogy nem is látni az alját, és ebből folyamatosan ömlik a füst, és a kénes bűz. Ugyan nagy aktivitást nem mértek mostanában, de felkészültek, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. A vulkánról egyébként 8 köbkilométer (!) föld robbent le a kitöréskor.

Egy másik kráterét (a kráterek szentekről vannak elenevezve spanyolul) megkerültünk gyalog, és útközben igen közelről meglehetősen sok keselyűt láttunk. Állítólag jó, ha széttépnek minket halálunk uán, mert segítenek feljutni a mennyországba. Ezt végül senki nem próbálta ki - hál' istennek.

Igazából volna még mit írnom erről a vulkánról, de akkor nem tudnék vacsorázni, úgyhogy majd otthon. :)

Innen aztán útbaejtettünk egy éttermet, de valójában csak a kilátás kevéért, a kémek azonban leadták a drótot, és máris ott termett a helyi rezesbanda (élükön egy Elvis reinarnációval), hogy elhúzzák az "amerikai turistáknak" a világslágereket. Jómagam kifejezetten élveztem, és meg is honoráltam, hogy a kedvemért a Guatanamerát is csodás előadásban prezentálták.

Itt fotóztam Verának a következőt, aki látja, mondja meg neki!

Továbbmentünk, hogy a közeli, a vulkánnal megegyező nevű város piacát is felfedezzük, és a vállalkozóbb kedvűek ehessenek, vásárolhassanak. Nagyon durva a hely európai szemmel elsőre, de valahogy mégsem ijesztő, nem kelt félelmet. Személy szerint például otthon sokkal jobban tartanék egy hasonló piacon. Mindent lehetett itt kapni, ami csak szem-szájnak ingere, vagy épp nem ingere. De nálam sokkal beszédesebbek a fotók, nem beszélve arról, hogy még mindig szeretnék menni vacsorázni!

Hozzáteszem - mert attól tartok sem a képek, sem az otthoni előítéletek és az információhiány sem ezt támasztja alá -, Nicaraguában teljes nyugalom van, kedvesek az emberek, nincs mindenkinél fegyver, nem akarnak kirabolni, nem találkoztunk semmi agresszióval, csak vendégszeretettel, békével és kedvességgel. Sőt, boldogsággal és vidámsággal.

Egy újabb gyors vásárlás után ismét buszba ültünk, hogy elkocsikázzunk az Apoyo-tóhoz (ahol korábban laktunk), de immár a hegytetőre, a kilátóhoz. Itt lehetőségünk volt mindenféle helyi - otthon ismeretelen - gyümölcsök végigkóstolására, és jó magyar szokás szerint hűtőmágnesek vásárlására. Végül megcsodáltuk felülről is a tengerszemet. (A panaszokat meghallagatva igyekeztem az emelkedésemen kissé javítani újfent.)

Estére aztán megérkeztünk Granadába, közel s távol a legcsodálatosabb városba, amely Európában is előkelő helyen végezne egy városképi versenyben. Az épületek és a közterek gyönyörűek, rendben vannak tartva, és olyan szép színesek, hogy egyszerűen nem engedik az embert lehangolódni, sugározzák a jókedvet és a vidám hangulatot. Az iskola megtekintése és rövid sétálás után megvacsoráztunk, és a kötelező blogírás után el is tettük magunkat másnapra. De még előtte (majdnem) babasimára varázsoltam az arcom.

VÉGRE MEHETEK VACSIZNI! ;)

Ja, ezt még a hölgyeknek (a virág Nicaragua jelképe)!

Igyekszem hamarosan egy térképen is ábrázolni, merre járunk.

A hatodik nap

Apoyo krátertó, Nicaragua

Első nicaraguai szállásunk az Apoyo krátertó melletti Paradiso hostelben volt.

Az előző napi késői érkezés után most volt időnk körülnézni, az egész délelőttöt a szálláson töltöttük. Fürödtünk, kajakoztunk egyet a part mentén, megnéztük a szállásunk szomszédságában élő helyieket haj- és ruhamosás közben. Nem volt egy eseménydús délelőtt, de ez nem is volt baj az előző napi hosszú buszozás után.

Dél körül azért persze ezen a napon is buszba szálltunk, és elindultunk a csendes-óceán partjára egy halászfalu felé. Az utak érezhetően jobbak itt Nicaraguában, mint Costa Ricában. Costa Rica oktatásra és egészségügyre költ többet, Nicaraguában pedig a sík terep és az állandó hőmérséklet mellett az is segít az utak minőségét fenntartani, hogy sokkal kevesebb autó jár az országutakon. A kocsik nagy része egyébként ázsiai, és itt már egy Hyundai Accent után is megfordulok, Miami Beachen két nap után ehhez már a Porsche is kevés volt. Személyautók mellett látni még egy csomó USA-ból áthozott 15 éves iskolabuszt, némelyiket még az eredeti sárga festéssel, sokat viszont szinesre festenek, és teleírnak vallásos szövegekkel, néha a sofőr is csak félig lát ki a szélvédőn a "Jézus a barátom" felirattól. Elég sok még a taxi (ezeken is láttam már teljes motorháztetős "Jézus él" feliratokat)

Vonatközlekedés már több, mint öt éve egyáltalán nincs az országban, távolsági közlekedésre a buszt használják, ezekre nem árt kabátban felszállni, mert szeretik a hűtést 16 fok körülire állítani, had érezze az ügyfél, hogy szolgáltatást kap a pénzéért. A gépjárművek mellett látni még az utakon ökrösszekereket, cowboykalapos lovasokat, tuk-tukokat (az itteni neve mototaxi, de a turisták hatására elkezdték már itt is tuk-tuknak hívni őket), egyenruhás iskolásgyerekeket (sok a gyerek, kevés az iskola, ezért két műszakban megy az oktatás), és mormon hittérítőket (Krisztus járt Amerikában!).

Dél felé haladtunk a Pánamerikai főútvonalon, ami a leghosszabb autózható útvonal a világon, Alaszkától Tűzföldig vezet egy rövid kihagyással Panama déli határánál (ott repülővel, hajóval, vagy egyhetes dzsungeltúrával lehet eljutni a columbiai szakaszig). Az első megállónk a Nicaragua-tónál volt. A tó nagyobb, mint Pest megye, a miami beach-i vendéglős szerint az egyetlen tó, amiben cápák élnek. Csináltunk pár képet a partján, szépen látszott a Ometepe-sziget két vulkánja, aztán belepisiltem a tóba, de közben persze a kollégáim tanácsára végig figyeltem a sugarat, hogy nehogy felússzon rajta egy candiru.

A tótól az óceánpartra, San Juan del Surba mentünk ebédelni. A tegnapi piaci ebédünk után ez most nagyon más volt, azért a kifőzdehangulatért tényleg érdemes volt idáig utaznunk, ezért a mostani turistaellátóért elég lett volna Siófokig.

A késői ebéd utáni fél nap viszont számomra az egyik legjobb élmény volt az út során. A faluból egy rövid buszozással egy elhagyott tengerpartra jutottunk, ahol egy három éve bezárt szálloda strandján telepedtünk le. Itt láttuk először a Csendes-óceánt, egyből bele is vetettük magunkat. Az új kedvenc sportom most már hivatalosan is a deszka nélküli szörf, itt pont jók voltak hozzá a hullámok. Odáig gyalogolsz be a vízbe, ahol a hullámok megtörnek, kb mellkasig ér, és ott vársz. Néha percekig tart, mig érdemes elindulni, de kis gyakorlás után már lehet érezni, hogy melyik hullám lesz a jó. Amikor közeledik a tökéletes hullám, és elkezd erősen kifelé szívni, akkor elkezdesz teljes sebességgel a part felé úszni, és itt már nincs más dolgod, csak várod, hogy megérezd, hogy felkap a víz. Ha minden összejön, akkor azt érzed, hogy már úsznod sem kell, nyújtva a tested, repít kifelé a víz, néha olyan sokáig, hogy már várod, hogy letegyen, és újra levegőt vehess.

Fürdés után megkergettük a parton szaladgáló kis rákokat, végignéztük a naplementét, aztán hatalmas tüzet raktunk a parton, aminek a parazsán marhasztéket sütöttünk vacsorára. A parton találkoztunk egy német csajjal és egy nicaraguai sráccal, akik egymással angolul beszéltek, velünk meg mindhárom nyelven egyszerre. Nagy élmény másfél hónap spanyoltanulás után, hogy azért kézzel-lábbal meg tudjuk magunkat értetni a helyiekkel.

Az ötödik nap

Március 4-én heves esőzés és szél közepette érkeztünk meg az esti szálláshelyre, a Poas vulkánhoz, de abban a reményben tértünk nyugovóra, hogy reggelre biztosan eláll. Nos, sajnos a mai napon is szakadó esőre ébredtünk, ezért elmaradt a Poas vulkán megtekintése. Cserébe viszont remek reggelit ehettünk az exkluzív kialakítású Poas Volcano Lounge nevű szállásunkon. Friss gyümölcsökkel indítottunk (ananász, papaya, mangó, sárgadinnye, görögdinnye), aztán jött a villásreggeli frissen facsart narancslével.

A ráérős reggeli után indultunk útnak, az első célpont Greco városa felé, ahol megnéztünk a bádogtemplomot, amelynek alapanyagát Belgiumból hozatták, a legenda szerint félreértés eredményeként került ide az eredetileg Görögországba szánt bádoglemez. A tévedés oka a város nevében rejlik, mivel az spanyolul Görögországot jelent, így egyszerűen Európa helyett ebben a városban kötött ki az építőanyag, amit aztán felhasználtak templomépítésre.

Ezt követően meglátogattuk a helyi piacot, ahol egymás mellett a hazaihoz hasonló kialakítású standokon árulták a számunkra egzotikus gyümölcsöket, halakat, húsokat, sajtokat, stb. Megkóstoltuk a helyiek kedvenc tejes turmixát "guanabana"-t, amelynek az íze leginkább a madártej és a nagyon édes banántumix elegyéhez hasonlított. Ettünk még friss sajtot birsalmasajtszerű lekvárral, epret és, mint később kiderült, főzőbanánt (az hasonlított a legjobban a Magyarországon kaphatóhoz, azonban a kisebb méretűt kellett volna választani ahhoz, hogy a legfinomabbat kapjuk).

Utunk következő állomása Sarchi (igen, Szárcsi – a szerk.) városa volt, ahol a főtéren megcsodálhattuk az ország legnagyobb szekerét, amely nemcsak nagy volt, hanem nagyon színes és díszes festésű is. A tér, amelyen állott, maga is színesre festett betonkockákból és kör alakú kövekből állt.

Megálltunk még egy ajándékboltnál, hogy lehessen venni costa ricai emléktárgyat, majd elhagytuk a fővárost magába foglaló tartományt, átlépve Guanacaste tartományba, amely a nevét egy fáról kapta, aminek szinte minden részét hasznosítják, így pl. a kérgéből teát készítenek bronhitisz és hasmenés ellen.

Az utunk során volt alkalmunk megkóstolni a cukornádat. A túravezetőnk tört nekünk nádat, lefaragta a héját, így hozzáférhetővé vált a belső rostos, édes rész, amelyet el lehetett rágcsálni.

Még a határ előtt meglátogattunk egy állatmenhelyet, ahol megnéztük a Costa Ricában élő állatfajokat. Szerencsénk volt, mert a parkban élő, főként éjszakai életmódot folytató ragadozó állatok közül egyedül a borzot nem láttuk, az összes többi megmutatta magát, így megleshettük a jaguárt, pumát, ocelotot, kismajmot, vidrákat, tukánt (ez egy gyönyörű színekben pompázó, nagy csőrű madár), araszári és más papagájokat, valamint őzet és marhát egyaránt.

A parkot egy svájci származású hölgy hozta létre azzal a céllal, hogy a veszélyeztetett fajok fennmaradását elősegítse azáltal, hogy befogadja az illegálisan beszerzett, de a hatóság által elkobzott vagy házi kedvencként tartott és megunt állatokat. A parkban szedtünk mangót, majd tovább utaztunk a tartomány fővárosába, Liberiaba, ahol a piacon elfogyasztottuk az ebédünket, ami nekünk Csabával egy marhahúsos levest jelentett. Tele volt zöldséggel: burgonyával, jukkával (yucca), főtt kukoricával, sárgarépával, főzőbanánnal, és járt hozzá egy kis darab zöld héjú, narancssárga húsú citrom, egy tányér rizs és egy tortilla is, ami kettőnk számára is laktatóvá tette a nagy tál ízletes levest. Az árus nővel még beszélgettünk egy kicsit, és egész jól megértettük egymást, ami külön kellemes élményt jelentett számomra, másfél hónapnyi spanyol tanulás után.

Ezt követően egy rövid utazás után a határátkelés mindösszesen kétórás műveletéhez érkeztünk, ami azért vesz igénybe ennyi időt, mert először is ki kell lépni Costa Ricából, amihez ki kell tölteni egy nyomtatványt, lepecsételtetni az útlevelet, majd ugyanezt meg kell ismételni a Nicaraguába történő belépéskor is, majd még a sofőrnek is el kell intéznie a busz beléptetését. Ahhoz képest, hogy hosszadalmas volt ez a procedúra, nem volt olyan unalmas, mert közben folyton volt valamilyen elfoglaltságunk: nyomtatványkitöltés, pénzváltás, emellett beszélgettünk, és megfigyeltük, hogy mivel foglalatoskodnak a helyiek az átkelés közben. Érdekes volt látni, hogyan árulnak nénik hűtőtáskákban lévő nejlonzacskókból (!) készételeket: pl. rizst, hozzá kézzel kiszedett húsdarabokat, amit aztán kézzel fogyasztanak el az éhes utazók. Mi nem kaptunk kedvet, hogy együnk, bár látszólag jóízűen lakmároztak az ételekből.

A lényeg, hogy gond nélkül bejutottunk Nicaraguába, hogy további utazás után elfoglaljuk az elkövetkező két napra a szállásunkat és egy jót vacsorázzunk, a változatosság kedvéért egy vulkán tövében :).

A negyedik nap

Dávid szemével

Az előző napi rumozás után viszonylag kipihenve tudtunk nekivágni az első túrázós napnak. A reggelit a buszban kaptuk, egy hatalmas szendvics formájában, ami a kezdeti várakozásokkal ellentétben nagyon finom volt, tele hússal és zöldséggel, meg szósszal. Az élményt a végén kicsit árnyalta egy 50g-os vajgumó (amivel másoknak közben kellett megküzdeniük).

Első úti célunk a Irazu vulkán volt, ahova az előző napról megismert busszal indultunk. Megtudtuk közben, hogy kb. 9 napig lesz ez a fuvarunk. A vulkánhoz időnként gyök-2-vel haladtunk, nehogy felforrjon a víz, közben pedig elszórt jajveszékelés a még meg nem érkezett csomagok miatt.

A kb. 3420m magasan lévő vulkán krátere már messziről érdekesnek ígérkezett, fekete homokkal borított tájon vágtunk át a korláthoz, ahonnan elénk tárult a kráter. Az alján kékes-zöldes, a szélén barnás tó, engem kifejezetten egy mártózásra hívogatott. János, a túravezetőnk persze egyből vázolta a rám váró kínokat, amit a kénes-savas víz tartogat (én csak a gázoktól tartottam volna pedig) számomra, így letettem róla. A vulkánnak egyébként 4 krátere van, amelyek közül éppen csak ebben az egyben volt víz (egy másikban az esős évszakban). A  kráter melletti fekete homoktenger közepén egy fűcsomós rész volt, szinte szabályos kör alakban – nem sikerült megfejteni, hogy az mi is volt. Innen elindultunk a túránk legmagasabb pontját jelentő csúcs felé, ahonnan elvileg szép időben az Atlanti- és a Csendes-óceánt is látni (ez Jánosnak eddigi 16 látogatásából egyszer sem sikerült, de már hallott olyanról, aki ismert olyat, aki látta). A felfelé vezető úton kolibrire vadásztunk a fényképezőinkkel, egész jó képeken sikerült megörökíteni néhányat. A kolibri egyébként kb. akkora, mint egy jóllakott szúnyog, elsőre elég nehéz is volt kiszúrni.

A vulkán után Cartagoba mentünk, ahol egy templomot néztünk meg. Vasárnap lévén tele volt, néha valaki a mikrofonhoz járult, persze közelről sem tűnt papnak, az egész kicsit átjáróháznak tűnt. A templom előtt fennhangon valamilyen lottót árultak hatalmas kötegekben, elég mókás volt.

Innen másfél órás buszút várt ránk, a Guayabo indián település-szentély és vízvezeték rendszer romjaihoz mentünk. Útközben spanyolul feldolgozott egykori slágerek eredetijét kellett kitalálni, ami eleinte jó móka volt, a végére megváltás volt, amikor kikapcsolta János :P Színesítette az utazást a folyamatos harc az ablak kinyitásáért és a csomagokért aggódás esetenkénti fellángolása. Az út vége kifejezetten zötyögős volt, így igazi felüdülés volt megérkezni a nemzeti parkba. A látványosság az i.e. 400-i.sz. 1500 között virágzó település-szentély, amihez kapcsolódóan részben a mai napig működő vízvezetékrendszert építettek az indiánok. Mielőtt megnéztük volna, egy 3 km-es dzsungeltúra is volt, kígyókkal, hangyákkal és hatalmas lapulevelekkel, amiből Ági (eddig ismeretlen okból) két szárazabbat a gatyájába tűzött. Lakóépületeik kör alapú gúlák voltak, ahova a gazdagabbak temetkeztek is egyben (elég bizarr). A falutól egyébként egy kövezett ösvény vezet a Csendes-óceánhoz, ami onnan 100 km-re van. A végén a falut egy kilátóból madártávlatból is megnéztük, az előbb említett leveleket Ági végül itt hagyta.

Innen vissza San Joséba mentünk a száguldó bádogdobozzal, útközben János Costa Rica és a közép amerikai országok történelméről mesélt. Néha rákérdezett, hogy van-e, aki még nem alszik, pedig érdekes volt, amiket mondott, és csak a szemünket pihentettük különben is :)

San Joséban egy új idegenvezetőt próbál ki rajtunk, aki állítólag nem 100-as, de lelkes és mint minden costa ricai imádja az országát. Az idegenvezető tényleg nem 100-as, a János által elmondott történelmi adatokat ismétli, így már az elején nehezen megy a koncentrálás. Mellesleg Jánosnak igaza volt, az ember tényleg lelkes és elhivatott, no meg valóban nem 100-as. Van a costa ricaiaknak egyébként vagy 1000 kő-gömbjük, amiket valahogy a csillagok alapján találják meg, kicsit zavaros történet, de tényleg képtelenség figyelni az ürgére.

A városnézés közben egy fesztiválba botlunk, ez végleg szétzilálja a társaságot. Egyébként furcsa, hogy senki nem iszik, mégsem táncol senki sem, csak áll és néz... Tényleg kéne az az alkohol :p Megtudjuk, hogy valami világhíres kupi az egyik koloniális stílusú ház (étterem fedősztorival). Hiába kapacitáljuk Jánost, a lányokra tekintettel nem megyünk. Amúgy az idegenvezetés megy, mi több, rohanunk, szegény ember beszél.. de miről. .  minden „muy-muy importante”. A fesztiválon véglegesen levonjuk a következtetést, hogy a csajok erre max. 17 éves korukig vállalhatóak, itt még én is pedo leszek, elképesztően jók a csitrik ;) szerencsére gyakoriak a földrengések, amik a város nagy részét lerombolják, így lassan a végéhez közeledik a városnézés, aminek során minden 20 évnél régebbi épületet megnézünk, a nemzeti színház az ötödik „utolsó”. Az idegenvezető magyarul próbálkozik, tényleg jó fej, de mikor eszünk már…  

Végre ülünk az étteremben, jön a sör, no, ezek tényleg maradjanak a rumnál, tiszta patkány íze van.. A kaja amúgy jó, a guacamole pedig mennyei, ilyen jót még nem ettem!!

Közben jött a hír, meglettek a csomagok, mindenki megnyugszik, még akinek nem is hiányzott egy táskája sem :p Az étteremből a Poas vulkán lábánál lévő szállásunkhoz megyünk, indulás után két sarokkal mindenki alszik már. Útközben ítéletidő, ömlik az eső, orkán. A szállás tiszta gyarmati hangulatú, nekem Afrika jut eszembe róla… Internet persze nincs, így a letiltott bankkártyámat meg sem próbálhatom aktiválni újra. Egyre várok csak, egy jó forró zuhanyra.. ahha, csak, hogy 3 csap van a zuhanyzóban, fél óra, mire konstans meleg vizet csinálok… 

Koppány szemével (csak szemelvények)

Hajnalban, hatkor keltünk, ami meglehetősen korai, tekintve, hogy fél kettő körül jutottunk ágyba. ráadásul igen érdekes volt a szoba, ugyanis csak a folyosóra volt ablaka, természetes térre egyáltalán nem. A buszban elfértünk, de szükség volt arra, hogy ne csak sokan, hanem jók is legyünk. Íme egy kép, ami még azt a helyzetet érzékelteti, hogyan fest a csapat a még hátramaradt hat poggyász nélkül.

A Dávid által is említett zenefelismerős játékban tuti Anita nyert volna, ha itt lett volna, de én büszke voltam arra a két előadóra is, akit én találtam ki: No Mercy és Backstreet Boys. :D Az út során nemcsak a világ legkisebb madarát, azaz kolibrit láttunk, hanem a világ egyik legnagyobb repülni tudó madarainak egyik fajtáját, keselyűket is, valamint kígyót. 

János történelmi, politikai és szociológiai előadása nagyon érdekes volt, szerintem többet tudtam meg a spanyol hódításról, és az azt követő időkről, mint töriórákon. Útközben többször érintettük a Corason de Jesus (Jézus szíve) szolgáltatóközpontot (marketingelt benzinkút), illetve elkészült az első csapatkép, illetve X:

A meglátogatott templom, ahol a sok „bingo-árus” is volt, valami csodatévő forrás mellé épült, ehhez azonban olyan sor állt, hogy az lett volna csoda, ha végigállom. A templomban számunkra ismeretlen, ilyetén pedig meglepő volt, hogy a hívők térden csúsznak a bejárattól a szentélyig, illetve egyesek gyereket is szoptattak bent.

Napközben Rátok gondolva készítettem eme fotót:

A vacsora az errefelé kuriózumnak egyáltalán nem számító bab és rizs mellett számomra egy kis disznóhús volt, az elmaradhatatlan főzőbanán sült verziós társaságában. Ez nagyban elősegítette abban, hogy az álom a buszút során már eluralkodjon felettem, és azon kívül, hogy „Légyszi nyisd ki az ablakot!”, illetve „Kérlek csukd be az ablakot!” kérések érkeztek felém felváltva balról, illetve hátulról, a szállásig végig durmoltam. Így fordulhatott elő, hogy csak itt szembesültem azzal, hogy az éves csapadékmennyiség jelentős részét mi hoztuk meg a helyieknek. Kisebb úszás után eljutottunk a szobánkig is, amin Dáviddal osztoztam, de a szállást minden szempontból csak szuperlatívuszokban tudom említeni. Gyönyörű volt, ízléses és kellemes. Na jó, hangszigetelésre nem gondoltam, vagy azt a 4 évvel ezelőtti földrengés elvitte, így aztán az éjszaka néha arra riadtam, hogy meg akarom nézni, nem kapja-e fel a sátrat a szél.

Az biztos, hogy nagyon mozgalmas, érdekes, és élményekben gazdag napot zártunk.

A harmadik nap

Gondolom észrevettétek, hogy végül csak sikerült két újabb szerzővel – Brigivel és Csabával – gazdagítani a blogot, időt nyerve magamnak is, hogy némely este aludni is tudjak. Egy negyedik szerző meggyőzésén még dolgozom, de azt hiszem, Dávid is be fogja adni a derekát. No, de lássuk csak a nap krónikáját!

Már reggel tudtam, hogy jó nap lesz ez a mai, hiszen arra ébredtem, hogy Csaba épp azt ecseteli Briginek, hogy a második világháborúban egy magyar grófnő a fahordók felhajtóerejének eszméjéből miképpen jutott el az űrhajózás feltalálásáig – mint utóbb kiderült, mindezt sajnos, csak álmodta. De ez észhez térített minket, így gyorsan el is kezdtünk készülődni, mert tudtuk, hogy délig el kell hagynunk a kecót. A liftben lefelé egy spanyolajkú grácia valamit bekiabált, mire a szemben álló középkorú pár hölgy tagja odaszólt urának, hogy Te értetted. Nem értette, így hozzánk fordult: - Do You speak English? – Magyarul is. :)

Betoltunk egy gyors reggelit ugyanott, ahol előző nap, persze más menüvel, én csak gyümölcsből ragaszkodtam a napi beviteli mennyiségemhez, így újabb friss gyümölcskosárra cseréltem néhány amerikai dodót. Útközben visszafelé néztem magamnak fürdőnadrágot, de ami igazán tetszett, az $125 volt, így most utoljára még lemondtam róla. Mivel az a ritka eset állt elő, hogy az idő nagyobb úr volt, mint mi, visszabattyogtunk a hotelbe, lezuhanyoztam, összerámoltuk, amit eddig még nem, és kicsekkoltunk. A bőröndjeinket 1-1 dollárért megőrizték, amíg mi egy újabb rövid sétára vetemedtünk. Bevezettem Csabáékat a nagy Macy’s birodalom kiskapuján, majd végigjártunk minden boltot, amit Csaba az előző nap alkalmával még elmulasztott alaposan feltárni. Na jó, időközben azért én is hesszeltem egy-egy bolt fürdőnadrág kínálatát, de csak nem jött szembe a nagy AZ. Míg Brigiék ettek, beugrottam még egy store-ba, és úgy döntöttem, nincs mit halogatni, megvettem a legszimpibbet. Ezidő alatt Brigiék a harmadik magyar társasággal is összefutottak az egri lány, majd a reggeli liftes pár után.

Eztán már tényleg ketyegett az óra, búcsút kellett vennünk szeretett Beachünktől, és megkértük az ukrán sofőrök netovábbját, Vitaliyt, hogy ugyanmár, dobjon ki minket az airportra. A srác egyrészt úgy vezetett, mint egy őrült, egy másik taxist majdnem, egy közlekedési táblát viszont telibe elütött, de ez sem riasztotta vissza, hogy üzleti érzékét megcsillogtassa. A kommunizmusban sokat tanult, kapitalizmusba szakadt szomszédunk ugyanis kitanulta a kapcsolt üzlet csínját-bínját, és nem átalkodott nekünk egy rögtönzött IPhone reklámot lenyomni, amit természetesen a táskájából elővillanó, jutányos árú készülék követett. Nemcsak ez maradt végül nála, hanem borravaló gyanánt Csaba sapkája is, ami a nap további részének záloga lett. Innentől már nem volt az a ragyogó csillag az égen, ami felvidíthatta volna a mi magabiztos Karakánunkat. Legörbült szájjal, lógó orral vettük be a repteret, ahol ezennel – már-már csodával határos módon – gördülékenyen, minden fennakadás nélkül átsiklottunk. A reptéren kicsit neteztünk, spanyoloztunk, én meg felismertem a mellettünk ülő leányzók szép svéd anyanyelvét, amiért köszönet jár Erik rádió hallgatásainak.

Csaba ügyesen beregisztrált minket mindkét – a panamai és a san joséi – járatra a vészkijárathoz, aminek egyik feltétele a spanyol nyelv ismerete lett volna… legalábbis a figyelmeztető leírás szerint. De még így is sokkal biztosabb pontot jelentettünk minden útitársunk számára, mint a folyosó másik oldalán ülő srác, akinek csodával határos módon végül nem volt szívrohama. A lába folyton járt, izzadt, vetette a kereszteket és rágta a körmét. Mindezt a vészkijáratnál! És ha baj van még oda is vizel, vagy tényleg elviszi egy szívroham és mindenki ugrálhatja át? Hát hol a felelősségérzet a mai fiatalokból? Ezek a mai fiatalok!

Észak-déli irányban repülni felettébb lenyűgöző tud lenni, ha keletre már az ember a koromsötét éjszakát, míg nyugatra épp a vörösen izzó naplementét látni. A repülésen Csaba nemcsak a sapkáját gyászolta, bár talán ennek tudható be az a morális válság is, amelyen át kellett esnie. És ez még nem a vámvizsgálat volt! A Copa Airlines-os kiskanál eltulajdonítását a törvény ismereteim szerint nem bünteti, és ezt a kiskaput gondoltam kihasználni. Brigi cinkostárs volt, Csaba eleinte lélekpásztor, de végül feladta. A gépen a desszert Oreo keksz volt (van akinek mond ez valamit?). Ja, nézzétek, mekkora hely volt a lábamnak! Még nyújtott lábbal sem értem el az előttem lévő széket, na, ez a vagány!

Útközben pedig Mikinek lőttem ezt Panamában, ahol egyébként a reptéren is van néhány nyerőgép.

A nap végére egyrészt két újabb országba tettem be a lábam, másrészt megtudtam, hogy míg Amerikában a pénzváltó 474 colont adna egy dollárért (ha lenne neki), a reptéren 433-ra cserélnék, addig a túravezetőnk 500-at is rendelkezésünkre bocsát. Bizalom ON. További tanulság, hogy minden srác szeret nyeregben lenni, nem csak én. Ha Brigi kicsit izgul a repülések miatt, Csaba rögtön elemében érzi magát egy kis csipkelődésre. :) Azt is el tudom mondani, hogy ha az ember leég, akkor csak a szeme segít megkülönböztetni a törülközőt a smirglitől, a tapintás kudarcot vall.

Mikor aztán végre tényleg megérkeztünk, és meglettek a csomagjaink is, Csaba – csak megszokásból – újfent fennakadt a vámrostán. A röntgen alatt narancsnak látszó zsonglőrlabdái felettébb izgatja az ellenőrök fantáziáját. No de még így is sokkal jobban járunk, mint az a hat magyar, akinek a csomagja nem érkezett meg. A reptéren már várt minket János, aki a túrát vezeti, eperrel és mangóval. Az éjszakába nyúlóan ismerkedtünk még a csapattal immáron San Joséban, 7 órával lemaradva a budapesti időtől.

Ui. A bejegyzést időben megírtam, csak nem volt Internet az előző szállásunkon.

A második nap

Az időeltolódás miatt reggel fél nyolckor már felébredünk, és elindultunk kaját szerezni. Találtunk egy elég jó francia pékséget, megreggeliztünk, aztán indultunk felderíteni Miami Beachet, ami igazából egy kis sziget Miami város mellett. Dél felé indultunk, lementünk egészen a sziget csücskéig. Miami Beach olyan kicsi, hogy nincs igazán külvárosi része, az 5. utcától délre vannak építési területek, de amit láttunk a városból, az leginkább egyetlen sűrűn beépített szórakozónegyed derékszögű utcákkal, a keleti parton pedig végig egy 50 méter széles strandszakasszal. A déli csücsökből ráláttunk a túlparton Miami kikötőjére, láttuk az óriási darukat.

Az első nap a kocsiból láttunk valamennyit Miamiból, ez már nem tűnt olyan csillogónak, inkább a Ponyvaregény lepukkant Amerikája. Három hét múlva itt töltünk még egy hetet, akkor majd többet látunk Miamiból, nem végig Miami Beachen leszünk.

A parton visszasétáltunk a szállásunkra, átöltöztünk, és lementünk a strandra. Távolugrás, úszás, testszörf, zsonglőrködés, tűző napon leégés. Nem tudom, milyen idő van itt nyáron, de nekem ez a március elejei időjárás tökéletes strandidő, az óceánt sem éreztük hidegnek. Napközben végig süt a nap, de este is elég egy rövidnadrág. Idén januárban állítólag volt néhány nap, amikor kabátot kellett venni.

Délután elmentünk ebédelni, egy kis éttermet találtunk ahol ribeye steaket ettünk rizzsel, babbal, salátával. A nicaraguai tulajnak elmondtuk az útitervünk, mesélt valamennyit Közép-Amerikáról. Nicaragua szerinte a buszos tömegközlekedést leszámítva nem vészes, Costa Rica nagyon drága, Panama pedig veszélyes. Valutaváltásra a legjobb megoldás, ha nyitunk egy folyószámlát a BAC banknál, és a közép-amerikai fiókjaiból vesszük ki a helyi valutát. Ezt a tanácsát meg is fogadtuk volna, ha van BAC fiók Miami Beachen.

Este átjött Dávid, aki az utolsó találkozásunk óta két banánt evett és egy kétezer dollár feletti munkanapot zárt egy hollywoodi kaszinóban.

A Lincoln Roadra mentünk, kiültünk egy étterem teraszára, Dávid kajált, én meg körülnéztem a főutcán. Megnéztem egy utcai koncertet (gyerekek játszottak nagyon bénán), egy Apple Store-t (rengeteg nagyon profi eladó, rengeteg vevő), egy Britto galériát (a csilivili Darth Vader fejről csak úgy készíthettem fotót, ha a teremőr fotóz és én is benne állok a képben), egy alkotóműhelyt (ez is galériának nézett ki kívülről, de a termekben bolyongva olyan szobákat is találtam, ahol a művészek dolgoztak, illetve az egyikük a laptopjából bömbölő zenére szájharmónikázott), és egy kozmetikai boltot (hangosan szólt a bulizene, Grey Goose vodka koktélokat ivott mindenki, és később kiderült, hogy csak nekem nem volt nyilvánvaló első ránézésre, hogy ez egy melegbár).

Vacsora után még éjfélig mászkáltunk a belvárosban, aztán elbúcsúztunk Dávidtól, aki keddig marad, aztán repül vissza Vegasba. Nekünk egyelőre ez volt az utolsó teljes napunk itt Floridában, szombaton repülünk Panamán át Costa Ricába.

Meanwhile in Miami Beach

Az első nap

Budapest - Miami

Nem lehet semmi okunk panaszra az első napot illetően, mert a jó szerencse végig velünk volt, minden, amit a legkedvezőbb változatként elterveztünk, sikerült. Az utolsó munkahétnek még úgy indultunk neki, hogy március 1. reggel 5 óráig Lufthansa sztrájk lesz Frankfurtban, ami miatt félő volt, hogy a kinézett Lufthansa járatok esetleg el sem indulnak vagy csak jelentős késéssel és lemaradunk a csatlakozásról vagy fel sem férünk. Ehelyett azonban az első Frankfurt felé menő gépre sikerült feljutnunk, méghozzá úgy, hogy egymás mellett ültünk a Boeing 737-300-as gépen.

A Miami csatlakozást is sikeresen elértük, így 10 órakor már egy A380-as fedélzetén ültünk 500-ad magunkkal, jóllehet nem egymás mellett, de olyan szerencsés ülésrendben, hogy simán tudtunk kártyázni, beszélgetni egymással az út során.

Én még sosem utaztam ilyen hatalmas, kétemeletes repülőgépen, és még csak elképzelni sem tudtam, milyen lesz, és egyáltalán hogyan fogom tudni eltölteni a repülési idő 10 teljes óráját. De így utólag azt kell mondjam, hogy remekül és viszonylag gyorsan telik az idő, ha az ember jó társaságban van. A fejtámlába beépített monitorokon lehetett filmeket nézni (volt egy magyar szinkronos film is: „Hogyan raboljunk el egy felhőkarcolót”), zenét hallgatni és több kameraállásból megfigyelni a repülőgépünk aktuális helyzetét, haladási útvonalát: átrepültünk Németországon, Hollandián, Anglián, az Atlanti óceánon, Kanadán, USA keleti partvidékén, egészen le Floridáig, ahol az óceán felől közelítettük meg a Miami Airportot.

Kétszer kaptunk meleg kaját, amelyek meglepően finomak voltak, és mindkétszer két főmenü közül lehetett választani (az egyik alkalommal a főmenü húsos bolognai vagy thai csirke volt, hozzá előételnek ráksaláta, zsömle, vaj, camambert és desszertként csokis brownie, másodjára az egyik főmenü kakukkfüves sült csirkemell volt párolt zöldséggel és sült burgonyával, a másik gombás, paradicsomszószos penne sajttal, továbbá megint zsömle, vaj, a desszert pedig csokikrém volt a kínálat). Italt többször is felszolgáltak, illetve bármikor lehetett kérni a stewardessektől, vagy hátra menni, elvenni a kikészített tálcákról a teli poharakat.

A mozgáshiánnyal sem volt semmi probléma, mert bármikor fel lehetett állni (folyosó melletti sorokban ültünk) és végig lehetett sétálgatni a két hosszú folyosón, illetve lépcsőzni is volt alkalmunk, amikor felmentünk a repcsi emeletére, megvizslatni a business class szintet.

Spanyolul is tanulgattam – készülve a közép-amerikai körútra -, és kártyáztunk is: francia kártyával snapszereztünk amelynek során Csabának sikerült begyűjteni a bunkócskát, azaz Koppánnyal jól megvertük Csabát :). Egy dologra nem voltam képes a repülőgépen, de talán jó lett volna, ez pedig az alvás. Bezzeg a fiúk tudtak szunyókálni, ami alatt én megnéztem egy filmet.

Összességében tehát elmondhatom, hogy egy percet sem unatkoztam a repcsin. Sokkal unalmasabb és hosszadalmasabb szakaszhoz érkeztünk a leszállást követően, amikor az USA-ba belépéshez a biztonsági ellenőrzésen túl kellett esnünk. Ehhez ugyanis végig kellett állni és járni azt a hatalmas sort, amely a vizsgálótisztekig kígyózott. A vizsgálótiszt elkérte az útlevelünket, a vámnyilatkozatot, amit még a repcsin kaptunk kitöltésre, és ujjlenyomatott vett mind a 10 ujjunkról. Csabának még a ragtapaszt is leszedették a sebes ujjáról, hogy ne maradjon ki a mutatóujja sem. Ezt követően, mivel a vámáru-nyilatkozatban is bevallottan hoztunk magunkkal - az úton megevésre szánt - gyümölcsöt (2db almát és 2db narancsot), amelyet végül nem fogyasztottunk el megérkezésig, ezért egy külön vizsgálaton is át kellett esnünk. Ennek során, jegyzőkönyv felvétele mellett elvették tőlünk a gyümölcsöket, amik „agricultural danger”-t (mezőgazdasági veszélyt) jelentettek az USA-ra. A vámtiszt azon figyelmeztetését követően, hogy többet ilyet ne tegyünk, elengedtek minket, így végül hivatalosan is beléptünk az USA-ba.

A Miami reptéren vettünk internet elérhetőséget, majd chat-en tisztáztuk, amit addig csak sejteni, illetve remélni tudtunk, hogy Kozma Dávid barátunk is épp Miamiban, azaz egészen pontosan Westonban van (ahol nekünk is lesz a szállásunk a közép-amerikai út után), így megbeszéltük vele, hogy eljön értünk kocsival a reptérre és elvisz minket a reptéren foglalt Miami Beach-i szállásunkra. Miközben vártunk Dávidra, labdáztunk a reptéren.

Ekként együtt tapasztalhattuk meg, milyen is a Miami Beach felé vezető úton a délutáni csúcsforgalomban autózni. Elárulom, milyen: lassú! Így 1,5 óra autózással értük el a szállásunkat (Hotel Seagull – a Collin’s sugárút és a 21. utca sarkán). Ez egy kétcsillagos szálloda, tűrhető nagyságú dupla franciaágyas szobákkal. Egyetlen és számomra nehezen megszokható hibája van csak szobánknak, hogy nem nyithatóak az ablakok, miközben elég párás a levegő, amit csak és kizárólag a légkondi szolgáltat, ezért áporodott (dohos) szag uralkodik a szobában.

Na mindegy, ez csak ösztönzőleg hatott arra, hogy gyorsan lecuccoljunk és elmenjünk vacsorázni. Egy közeli „Sultan” nevezetű kajáldára esett a választásunk, ahol a rendelést követően kiderült, hogy az egyik pincér magyar, egy egri születésű, velünk egykorú lány, aki két éve él Miamiban. A kaja nem volt rossz, viszont a végére már erősen éreztük, hogy már majdnem 24 órája fenn vagyunk, ezért vacsi után visszavonultunk aludni, Dávid pedig elindult Westonba, hogy megkopassza az ottani, mit sem sejtő, amatőr pókerezőket.

Az éjszakát csupán egy váratlan történés tette emlékezetessé, nevezetesen az, amikor úgy fél 4 körül a légkondi hatalmas zajt csapva beindult. Olyan volt, mintha légkalapáccsal kezdett volna jeget törni valaki a szobában. De nemcsak a zajt volt kemény, hanem a beindult légkondi által keletkező hideg, úgyhogy le is kapcsoltuk éjszakára, így már zavartalanul tudtunk egésze fél 8-ig aludni, amikor is a meleg már felnyitotta a szemünket.

ÚGY ÉRZEM, ELÉG JÓL SIKERÜLT MÁRCIUS 1-E!

Day 1 (BUD - FRA - MIA)

Nem szeretném elvenni Brigi kenyerét, hisz megegyezés szerint ő írhatja le az első nap krónikáit. Elöljáróban csak annyit, hogy minden flottul ment, felfértünk minden gépre a legkisebb probléma nélkül, snapszerben Csaba kapta a bunkót, végül épségben landoltunk Miamiban. Nem tűntek el a csomagok, kiderült, hogy Kozma Dávid épp itt van, így ő vitt el minket a reptéren lefoglalt szállásunkra. Holnapra fürdő- és pihenőnapot hirdettünk. :)